Vélemény: Szögedi kirajzás és összetartozás

Azután következett az 1920-as trianoni békediktátum, amely három országba szórta a „szögedi nemzetet”. A korábbi viszontlátás öröme a kényszerhelyzet - az erőszakosan megvont határok - miatt megszűnt, egyre haloványabbá vált az emlékezet is.

Örömünnep ez a mai találkozás, mondták egybehangzóan azok, akik a napokban eljöttek Szegedre a Mátyás téri ferencesek templomába. Hogy honnan és miért az öröm (ami napjainkban, valljuk be, szinte hiánycikknek számít az életünkben) a helyiek és a „messziről jöttek” körében? Egyszerű a magyarázata: most találkoztak először azoknak az egykori „szögedieknek” a leszármazottai, akik évszázadokkal ezelőtt az úgynevezett szegedi kirajzás során hagyták el a Tisza-parti várost és kerestek maguknak hajlékot és megélhetést a várostól délre és keletre lévő településeken. Bálint Sándornak, a jeles szegedi és európai formátumú néprajztudósnak a Szögedi Nemzetről írott tanulmányai jelentették a késztetést, majd adták az ötletet a helyi Ötágú Síp Kulturális Egyesület vezetésének, hogy megszervezze azt a nagyszabású összejövetelt, amelynek a célja is egyértelmű - először szellemi védőhálót kívánnak szőni a kirajzásban érintett települések népe, a kései utódok fölé. Ez az első lépés, majd a kulturális-művészeti, azt követi a gazdasági háló szövése, létrehozása. A civil kezdeményezésnek nem véletlenül adott otthont az alsóvárosi ferences templom és a felújítás alatt lévő kolostor. Így akarták érzékeltetni azt a korabeli állapotot, amelyet az innen útra kelő szegediek érez(het)tek: megkondultak a templom harangjai, amikor a családok a felpakolt szekerekkel elindultak új otthonaik felé… Most vissza jöttek, hogy idézzék a régmúlt történéseit és előre vetítsék a jövőt, amely ismét össze köti majd őket a már idézett háló segítségével. Annak idején - a törökdúlást követő években -- mintegy 140 településre indultak el az itteniek, s a legtöbb helyen ma is élő emlékezet őrzi az ősök „kirajzását”. Napjainkban már három ország területén lehet találni ezeket a településeket. Merthogy a Békés-megyei Újkígyóstól a romániai Ótelken, Temesváron, Majláton keresztül a szerbiai Tordáig, Hódegyházig, Szabadkáig, Zentáig és Bácsgyulafalváig mindenütt találunk szegedi származású lakosokat, akiket ma is az „őző” nyelvjárás használata jellemez. Gyakran, mesélik a résztvevők, egy-egy megjegyzésük kapcsán jönnek rá, hogy a beszélgetőtársuk is a szegedi kirajzás leszármazottja… A találkozón történészek, publicisták, lelkipásztorok, néprajzkutatók, képző- és zeneművészek, tanárok, tanítók, polgármesterek, irodalmárok cseréltek eszmét a jövőről, a minél szorosabb együvé tartozás szép gondolatának megvalósításáról. Közben természetesen előkerültek a szülők, a nagyszülők által mesélt történetek is. Például az a régi hagyomány, hogy a kirajzás népe augusztus első vasárnapján az alsóvárosi ferences templomban részt vett a Havas Boldogasszonyról elnevezett búcsún. Ilyenkor napokkal korábban felpakoltak a szekérre mindenféle holmit - ajándékot, melegebb ruhát az éjszakai virrasztáshoz, az évi termés legjavából mutatóba valamicskét -, azután elindultak „toronyiránt”. A gyerekek, az öregebbek, meg a fehérnép a szekéren ültek, a férfiak pedig gyalog haladtak a fogat mellett. Így érkeztek meg azután a rokonokhoz, általában egy-két nappal a búcsú vasárnapja előtt. A rokonok, vagy a jó ismerősök pedig már korábban készültek a távolból érkezők fogadására: sütöttek, főztek, készítették a finom mákos-, túrós, diós-, meggyes rétest. A családi házak kapuit ilyenkor nem hajtották be, mint egyébként, hanem kitárva hagyták, ezzel is jelezve, hogy a kedves vendéget szívesen, szeretettel fogadják. Ilyenkor látogattak ki a háziakkal együtt a temetőbe is, meglátogatták a közeli hozzátartozók, a rokonok, a volt ismerősök sírját. A búcsút megelőző éjszakán közös virrasztáson vettek részt, énekeltek, imádkoztak, dicsőítették az Istent, hálát adván neki, hogy rendeződött az életük és együtt lehetnek szeretteikkel, meg a rokonokkal őseik szülőhelyén. A vasárnapi szentmisén ünneplőt öltve ott volt az egész Alsóváros népe a vendégekkel együtt. Ezt ma is úgy adják elő, mintha tegnap történt volna, pedig az emlékek már nem a saját emlékeik, de megőrizték őket. Azután következett az 1920-as trianoni békediktátum, amely három országba szórta a „szögedi nemzetet”. A korábbi viszontlátás öröme a kényszerhelyzet - az erőszakosan megvont határok - miatt megszűnt, egyre haloványabbá vált az emlékezet is. Néhány eleme a szegediségnek azonban tovább élt a kirajzás népében: továbbra is magyarul mondták imáikat összekulcsolt kezeik felett, s nem felejtették elmesélni gyermekeiknek, hogy honnan származnak, hol volt őseik bölcsője. A kilencven év után most itt vannak újra egy olyan lehetőség és alkalom kapujában, amelyet meg kell ragadniuk, ki kell használniuk, mondják. Hálásak azért, hogy a szegediek meghívták őket, együtt lehettek a házigazdákkal az alsóvárosi több mint 500 éves templomban, elmondhatták, hogy hol és miként élnek, mit őriztek meg hagyományaikból, szokásaikból, beszédükből. S azért is, hogy megismerhették a másik két országból érkezett magyar testvéreiket. Örömünnep ez mai, ismételgették a közös ebédnél, majd a búcsú pillanataiban is. De mindnyájukban erősen megérett az elhatározás, hogy a következő alkalomra még többen jönnek el, elhozzák a gyermekeiket, esetleg az unokákat is, azért, hogy ismerkedjenek ők azzal a környezettel, ahonnan eleik származnak. (Már most volt olyan résztvevő, aki elhozta a szépen cirkalmazott családfáját, amelyet 1712-re vezet vissza, s kérte a többieket, hogy lehetőség szerint mindenki készítsen ilyet…) Napjainkban bizony kevés a örömre alkalmat adó pillanat. Ilyen világot élünk. De, ha a fentiekhez hasonló eseményekről szerzünk tudomást, akkor azt legalább adjuk tovább. Ha másért nem, hogy bennünk is felébressze az összetartozás szükségességének nemes gondolatát.