/

Európai példává válhat a magyar tehetséggondozás

Cikkünk frissítése óta eltelt 10 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

2006 óta a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács elnöke. Egyébként biokémikus, kutatásaiban a stresszt és az öregedést vizsgálja, meg persze a hálózatokat – ezeket nemcsak kutatja, hanem szervezi is. Október 7-en az SZTE Tehetségpont konferenciájára is ellátogatott – Csermely Péterrel, a Semmelweis Egyetem professzorával beszélgettünk.

16 könyv és több mint kétszáz tudományos cikk szerzője. 1995-ben indította el a KutDiákot, amely több mint tízezer hazai és határon túli magyar tehetséges középiskolásnak adott lehetőséget kutatásokba való bekapcsolódásra.

– Nem triviális kérdés Magyarországon: miért kezd valaki önzetlenül tehetségekkel foglalkozni?

– Hihetetlen élmény, mikor az ember több évre visszatekint, hogy egyetemi oktatóként micsoda ötleteket kapott tehetséges diákoktól, akik akár egyetemistaként – vagy az én műhelyemben most már egyre kevésbé kivételes módon – akár középiskolásként is részt vesznek a kutatásokban. Mikor új szemmel csodálkozik rá az ember valamire, az rákényszeríti a professzort arra, hogy egyszerű szavakkal a lényeget fogalmazza meg, ami számára is tisztázó. Az is nagyon fontos, hogy az ember lássa, hogy valami nő, fejlődik, új keletkezik a munkája, a közösség munkája nyomán. Az én műhelyemre különösen jellemző az – ami ma már sok műhelyre Magyarországon –, hogy keresztkapcsolatok vannak, tehát nem főnökfüggő: a diákok egymást mentorálják, az idősebbek a fiatalabbakat – ez egy tartós örömforrás, ez tartja az embert fiatalon.

– A gyökerek?

– A tehetségsegítésnek magának is, ha úgy vesszük, ezeréves hagyománya van Magyarországon, hiszen Pannonhalma ezer éve folyamatosan tehetséggondozó intézmény. A tradícióba az is beletartozik, hogy Szendrő Péter barátom, aki a felsőoktatás tehetségsegítésében egy fogalom, többször kezdeményezte már a kilencvenes években, illetve a kétezres évek elején, hogy összegyűljenek a tehetségsegítők országos és Kárpát-medencei szinten is, beszélgessenek egymással. Akkor még nem sikerült folyamatos együttműködést létrehozni. Erre 2006-ban került sor, amikor a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács megalakult, és engem elnökévé választott. Azóta azt mondhatom – és erre büszkék lehetünk mindannyian, magyarok –, hogy nagyon széleskörű együttműködés alakult ki, ami Európa-szerte, sőt most már  világszerte példává vált.

Megosztani

– Tudna néhány konkrét példát említeni?

– Rengeteg van! Nagyon gyakori jelenség, hogy egy diák például úgy érzi, hogy nem csak matematikából tehetséges, hanem táncolni is nagyon jól tud. Tegyük fel, hogy olyan gimnáziumba jár, ahol nagyon jó a matematikaképzés, de a tánc nem tartozik a profilhoz. Mit csináljon? Másik példa: lehet, hogy egy gyerek tehetséges rajzból, de a helyi rajztanár segítsége is bőven elég neki. Az is előfordulhat viszont, hogy egy világhírű grafikusművészre lenne szüksége. Az iskola azonban nem biztos, hogy ismer ilyen művészt. Ezeket a szálakat össze kell kötni – erre nagyon jó ez a hálózatos működés, ami egyre inkább kialakul az országban. Arról nem is beszélve, hogy a jó gyakorlatokat meg lehet osztani egymással, és itt nem csak tehetségsegítésről beszélek, hanem pénzszerzésről is: kiktől tud támogatásokat kapni az egyik pont, kitől a másik, milyen ötleteket lehet eltanulni egymásról.

– A kulcsszó a kapcsolat?

– A kulcsszó a személyes, egyéni kapcsolatrendszer. Nagyon sokféle a tehetségsegítés, mint ahogy a tehetségpontok is sokfélék, emiatt sokféle megoldás is létezik, és ezeket egyeztetni kell. Ezért is jó, hogy Szegeden is működik tehetséggondozó tanács, mert ez az egyeztetés rendszeres fórumát jelenti. Büszke vagyok arra, hogy az országban már több mint ötven tanács működik, így egyfajta rendszere alakul ki az egyeztetésnek, és úgy érzem, nagyon sok mindenre ráférne Magyarországon egy ilyen egyeztetésrendszer, hogy az egyébként jószándékú emberek beszéljenek egymással.

Elmélyülőben

– Mondhatjuk, hogy flottul működnek ezek a tanácsok?

– Úgy mondanám, elkezdtek működni. Hogy elmélyüljön ez a működés, hogy ne csak ismerjék az emberek egymást, hanem segítséget is kérjenek egymástól, vagy eltanulják egymástól a jó gyakorlataikat, ahhoz idő kell. Ez az, amit nem lehet elégszer próbálni. Olyan ez, mint a marketing aranyszabálya, hogy legalább kétszer kell találkozni, kétszer hírt kapni valamiről. Azt mondom, a hálózatépítésben ez még nem is elég, ott inkább ötször kell találkozni ahhoz, hogy működjön a kapcsolat. Utána viszont kialakul és bizalomtelivé válik. Azért is jó, hogy sokrétű ez a kapcsolatrendszer, mert ha valaki ki is esik – gyereket szül, elmegy külföldre – a rendszer maga működik. Jól működik ez a rendszer olyan szempontból, hogy itt Szegeden az egyetemen is működik tehetségpont. Ezek arra is jók, hogy a kapcsolatokat mediálják. Náluk megvan a mentorok azon listája, akik elérhetőek, akár saját intézményen, vagy a Kárpát-medencében bárhol. Ilyen módon tudják segíteni a kapcsolatfelvételt a diák és a mentor között.

– Adott egy tehetséges fiatal, hogy tud önökkel kapcsolatba lépni?

– Keresse meg a legközelebbi tehetségpontot, keresse meg a weboldalunkat, a geniuszportal.hu-t, iratkozzon fel a hírlevelünkre, és minden hónapban bombázni fogjuk híreinkkel, amit ki tud használni a saját boldogulása érdekében. Vagy keressen meg minket a Facebookon.

Ne másé legyen a gyümölcs!

– Ma is divatos fogalom az agyelszívás, külföldre özönlő magyar rezidensekkel van tele a média, ez ellen vajon tud-e tenni a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács?

– Maga a tehetségsegítő mozgalom azért alakult, hogy ez ellen is hasson. Óriási kára az az országnak, ha egy közösség nagy energiát fektet valakibe, aki kiemelkedő, és pont, amikor a gyümölcs beérne, mikor ő tudná segíteni a társadalmat, akkor elmegy, mert el kell, hogy menjen, mert nem találja meg a lehetőségeket, és más társadalmakat segít. Ez persze az emberiség szemszögéből kiváló, és Magyarország nagyon büszke lehet magára, hogy ennyi kiváló koponyát ad a világnak, de az ország jelenlegi helyzetében ez nem jó. Szeretnénk, hogy a tehetségek rögtön érezzék, hogy őket egy közösség fogadja, és várja vissza akkor is, ha átmenetileg külföldre mennek – mert menjenek, tanuljanak! Csak jöjjenek vissza. Másrészt egy aktív tehetségvisszahívó programot szeretnénk létrehozni, hasonlóan Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének Lendület programjához. Azzal továbbfejlesztve, hogy célzottan hívjuk vissza az embereket, ne csak pályázati rendszerrel. Sokan ugyanis nem fognak pályázni, sőt lehet, hogy a legjobbak közül sokan nem fognak pályázni, őket személyesen meg kell keresni úgy, ahogy Klebelsberg Kunó megkereste Szent-Györgyi Albertet, és elhozta, ide Szegedre is.

– Optimista vagy pesszimista jövőképet látunk most a tehetséggondozásnak?

– Mindkettőt. Optimistát abból a szempontból, hogy tényleg párját ritkítja a világban is az a rendszer, amit Magyarországon az összes tehetséggondozó sok tízezer ember kialakított. Pesszimistát annyiban, hogy közben viszont nagyon jó iskolák, műhelyek, alapvető anyagi gondokkal küzdenek, bezárnak, vagy redukálni kell a tevékenységüket. Ma még nem látszik, hogy öt-tíz év múlva melyik fog győzni ebből a kettőből, én szívből remélem, hogy az optimista változat.

Szórakoztató elfoglaltság

– Amellett, hogy tehetségeket segít, jelentős biokémikusként, valamint hálózatkutatóként tartják számon.

– Azért tartjuk ezt szórakoztató elfoglaltságnak, mert ahogy megértjük a biológiai hálózatokat, úgy lehet párhuzamokat vonni a mindennapi élettel, a társadalmi hálózatokkal. Ez nem csak egy játék, a társadalmi hálózatok vizsgálatával vissza lehet gondolni ugyanazt az összefüggést a biológiai hálózatokra, és ilyen módon a társadalmi területen használt szókészlettel jobban meg lehet érteni a saját sejtünk működését, vagy fordítva.

– Mélyen hívő embernek vallja magát.

– Igen, mélyen hiszek. Ez azt jelenti, hogy az ember a világ egészéről egyfajta érzéssel bír. Ahol a tudomány igen precíz, kiváló és általam is mindennap gyakorolt tényfeltáró munkája véget ér, ott még mindig van hely, egy csomó kérdés, ami megválaszolatlanul maradt, és nemcsak tudományos, hanem sokkal általánosabb kérdések. Itt jöhet be ez a fajta megérzés, a világról való tapasztalatok összegzése, nem csak adott esetben az egyén, hanem sok generációra visszamenő szinten – ez az, ami a hit lényege, és ez az, ami segíti a tudományt, és nem ellene van. Azokat az alapérzéseket tudja megadni a tudósnak is, amelyek valamilyen szinten megértetik vele annak a jelentőségét, amit éppen kutat, és elhelyezik a nagy egészben azt a morzsát, amit hozzá tudott tenni.

Default thumbnail
Előző sztori

Ki lesz a megye I. tippbajnoka? - 10. forduló

Következő sztori

Pálffy: A közmédia ne a kereskedelmivel versenyezzen

Legutóbbi hasonló cikkek