Nie wieder Deutschland?

A 21. század elején csak azért lehet a nemzeti büszkeség nemzetközi sajtóhír, mert a büszkélkedés tettét a németek követték el.

A dél-afrikai labdarúgó-világbajnokságról szóló tudósítások egyik egzotikus témája volt, hogy Németországban a németek milliószámra vásároltak kis német zászlócskákat az angol és az argentin válogatott kiverése után, és a kis zászlócskákat ráadásul boldogan és büszkén tűzték ki mindenhova. A 21. század elején tehát sajtóhír lehet abból, hogy egy nemzet tagjai büszkék nemzetükre, a nemzetüket képviselők nemzetközi teljesítményére. A 21. század elején csak azért lehet a nemzeti büszkeség nemzetközi sajtóhír, mert a büszkélkedés tettét a németek követték el. A németekre 1945 óta gyanakodva figyel a világ, a nemzetiszocializmus keltette kollektív őrület miatt okkal-joggal, de azért mégiscsak furcsa, hogy a demokratikus nemzetek közössége egy befogatott nemzetnek, a német nemzetnek a tagjaira évtizedeken át úgy tekint, mintha valamiféle demokratikus fajelméletszerűség lenne érvényben. A németekkel szembeni gyanakvás legmélyén ugyanis egy kimondatlan feltételezés rejlik: a németek akkor is nácik képesek lenni, ha éppenséggel és aktuálisan demokraták. Csak ilyen gyanakvással tudom magyarázni azt, hogy a németek évtizedeken át voltak kénytelenek görcsölni amiatt, hogy ők egyáltalában lehetnek-e büszkék arra, hogy németek, miközben az amerikaiaktól és angoloktól kedve minden nemzet tagja számára szabad büszkének lenni a nemzetére, nemzeti vagy éppenséggel etnikai hovatartozására. A német nemzettudat nemzetközi és demokratikus elnyomásában viszont a demokrácia gyepét évszázadok óta nyíró angolszászok jeleskednek. A demokratikus angol sajtóban természetes is volt a németek és a német labdarúgók lenácizása azok után, hogy kitudódott, hogy a német válogatott cseremeze fekete színű lesz, minthogy németek 1898-ban az első mérkőzésükön fekete mezben játszottak. Az angol újságírókat egészen véletlenül a (fekete egyenruhás) SS-re emlékeztette a fekete mez. Az angol válogatott ugyan pirosba öltözött, és ők is történelmi okok miatt, az 1966-ban megnyert világbajnokságon viselt mezükre emlékezvén, de senkinek a világon nem jutott eszébe, hogy az angolokat ezért lekommunistázzák. A nemzeti szimbólumok iránti határtalan rajongás különösen jellemző az angolokra és amerikaiakra. A nemzeti zászló mintáját követhetik az autók festése, a pólók, de a melltartók, az alsógatyák és a bugyik is, mindeközben – igaz – a nemzeti szimbólumok gyűlölete is korlátlanul szabad lehet: az amerikaiak történelmileg kivívott, alkotmányos szabadságjoga az amerikai zászló elégetése vagy bármilyen módon történő megbecstelenítése. A nemzeti érzületnek és a nemzeti érzület szimbolikus kifejeződésének (Magyarországon is ismert!) fasizmushoz kötésében élen jártak az angolok. Közülük is azok a modern és posztmodern „haladó erők”, akik nem akarták tudomásul venni, hogy a rock zenei szubkultúrában magától értetődő a nemzeti identitás kifejezése. Ezért történhetett meg többek között az abszurd, ahogy az Oasis együttest lefasisztázták. Idézek az Origo.hu

„Az Oasis fasiszta együttes!!!” című cikkéből

: Alan "Aki Felfedezte Az Oasist" McGee, a valahai legendás Creation Kiadó feje egy megrázó interjúban elárulta: mielőtt 1993-ban leszerződtette az Oasist (amely tettéről állandó jelzőjét is nyerte), azt hitte, hogy ők egy fasiszta együttes! Az úgy volt, hogy volt neki egy manchesteri ismerőse, Debbie, aki közös próbateremben gyakorolt egy másik együttessel. Ez a másik együttes pedig egy Union Jacket, vagyis az Egyesült Királyság zászlaját rakta ki a falra. Igaz, hogy az egy "pszichedelikus Union Jack" volt, mellette John Lennon és Yoko Ono képe, de akkor is. "Akkor még a Cool Britannia baromság

előtt voltunk, és akkoriban a zászlót csak jobboldaliak lobogtatták." Meg is kérdezte Debbie-t, hogy ez a zenekar fasiszta? Igen - mondta a felhúzott Debbie, és hozzátette: Oasis a nevük. McGee akkor már ismerte Noel Gallaghert, de nem kötötte össze a pontokat. Aztán 1993-ban leszerződtette az Oasist, a többi pedig már ún. történelem… Khm, az hagyján, hogy angol baloldaliak nem lobogtattak brit zászlót, csak a jobboldaliak, de ez a politikai kulturális-szimbolikus törésvonal az (akkori) angol baloldalban az a (Magyarországon is ismert) rögeszmét váltotta ki, hogy nemzeti zászló lobogtatása fasizmus, aki meg lobogtatják, azok fasiszták, és ezt a stupid kényszerképzetet még John Lennon és Yoko Ono képe sem volt képes megrendíteni. A németeknél „természetesen” brutálisabban ment végbe ugyanez. A 74-es vébén győztes csapatot (Maier, Vogts, Beckenbauer, Schwarzenbeck, Breitner, Hoeness, Bonhof, Overath, Grabowski, Müller, Hölzenbein) kiállító német futballgenerációról tudott, hogy közülük sokan az „apák bűne” miatt nem Németországért, nem a nemzetért, hanem önmagukért játszottak még a válogatottban is. A hetvenes évek német újbaloldala termelte ki a máig használatos skizofrén szlogent: „Soha többé Németországot!” (Nie wieder Deutschland!). A német liberálisok és a hozzájuk hasonlóan gondolkodó mérsékelt kereszténydemokraták szellemi hatása volt viszont az éveken át tartó vita, különösen politikai és értelmiségi körökben, hogy egy németnek lehet-e, szabad-e büszkének lenni németségére. A kis német zászlócskákat vásárló milliónyi német már a 2006-os német világbajnokságon kifejezte nemzeti büszkeségét, és ezzel együtt azt, hogy nem kér a politikai és értelmiségi kaszt szellemi elnyomásából. A milliónyi német zászlócska megvásárlása nem a nemzetiszocializmus genetikai és szociokulturális megnyilvánulása a részükről, hanem annak a természetes nemzeti érzésnek a kifejezése, ami teljesen magától értetődő és természetes az Amerikai Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is.