Pedig Retkesnek igaza van: a szabad demokrata elit és értelmiségi holdudvara igenis kezdettől fogva öntelt volt, és meg volt verve egyfajta felsőbbrendűség-tudattal. És bizony arrogánsak és agresszívak is voltak. A „liberális” nagyképűség és az arrogancia két lábon járó bizonyítéka volt Tamás Gáspár Miklós, Eörsi István Szabó Miklós (és mások) munkássága. Egy Kuncze Gábor nevű, nagytekintélyű szabad demokrata bálvány vezette be a „mérsékelt közép” politikusok körében a „letolvajbandázást” 2002-ben.
Bár a jobboldali média fanyalogva fogadta Retkes Attilának az SZDSZ elnökévé választását és – még inkább – az új elnök radikálisan új megnyilatkozásait, szerintem is száznyolcvan fok körüli fordulatot hajtott végre az SZDSZ. Mielőtt rátérnénk a részletekre, vegyük a bizonyítékot: kilépett az SZDSZ-ből a pártban maradt „alapító atyák” legtekintélyesebbje, Konrád György.
Konrád politikai csillaga ugyan rég leáldozott, hiszen személye a Gyurcsánnyal közös legutóbbi charta-gyűlésre már egyáltalán nem vonzotta a megveszekedett fővárosi „liberálisokat”, pártból kilépése mégiscsak jele annak, hogy számára és a hasonlóan gondolkodók számára a párt már nem jelent politikai otthont.
Konrád Györgynek nem tetszik Retkes Attila „nyegle modora”, amellyel az elődeiről beszélt, akiket viszont Konrád nagyra tart. Hm. Konrád mintha nem ebben a világban élne.
Retkes Attila azt találta mondani, hogy a tagság többségére nem, de a párt egyes vezetőire jellemző a nagyképűség és az arrogancia. Konrád rengeteg politikai esszét írt, amelyből kitetszik a politikai stílus s különösen a beszédstílus iránti érzékenysége, de jellemző módon sosem volt bátor sajátjai viselkedését és beszédmódját elemezni, amiből – minő meglepetés – az SZDSZ kultúrfölénye kerekedett ki. Pedig Retkesnek igaza van: a szabad demokrata elit és értelmiségi holdudvara igenis kezdettől fogva öntelt volt, és meg volt verve egyfajta felsőbbrendűség-tudattal. És bizony arrogánsak és agresszívak is voltak. A „liberális” nagyképűség és az arrogancia két lábon járó bizonyítéka volt Tamás Gáspár Miklós, Eörsi István Szabó Miklós (és mások) munkássága. Egy Kuncze Gábor nevű, nagytekintélyű szabad demokrata bálvány vezette be a „mérsékelt közép” politikusok körében a „letolvajbandázást” 2002-ben. De emlékszek a „hőskorra”, 1989-re, amikor egy másik bálvány, Magyar Bálint az élen járt Pozsgay Imre lebonapartistadiktátorozásában. A szabad demokrata elitnek és értelmiségi holdudvarának kezdettől fogva annyira természetes volt a lefasisztázás és leantiszemitázás, hogy hiábavaló dolog lenne velük egy kávé vagy egy sör mellett elbeszélgetni arról, hogy az alaptalan lefasisztázás és leantiszemitázás nagyjából megfelel a lezsidózással, miáltal a lefasisztázó és leantiszemitázó szabad demokratákat csak tartalmi és stiláris különbség választja el azoktól, akik őket zsigerből gyűlölik.
A szabad demokrata elittel és értelmiségi holdudvarával való viták kezdettől fogva azzal fenyegettek, hogy a vitapartnert rövidúton antiliberálisnak vagy antiszemitának minősítik. Éles eszű bírálóim kedvéért utóbbira vegyünk egy ordító példát. Egy nem baloldali politológus a kilencvenes évek közepén azt merte írni, hogy a sajtó egy része támogatja az SZDSZ-t, amire Bodor Pál (Diurnius) azzal válaszolt, hogy az illetőt összemosta Kolosváry-Borcsa Mihállyal, akit a Népbíróság ítélete nyomán 1946-ban háborús bőnösként kivégeztek. Bodor Pál (Diurnius) üzenete egyértelmű volt: aki az SZDSZ-t bírálja, karrierjével játszik. Mert hát ki lenne az az őrült (politológus), aki állását és egzisztenciáját kockáztatná az SZDSZ bírálata miatt? A történet persze jellemző módon úgy kerek, hogy később Debreczeni József nyugodtan leírhatta Bodor Pál (Diurnius) lapjába, hogy a régi (liberális) Magyar Hírlap intim viszonyban állt az SZDSZ-szel, de csak azután, hogy Debreczeni átállt Gyurcsány Ferenc oldalára…
Konrád György nem ért egyet azzal, hogy Retkes Attila olyan dolgokért kért bocsánatot, amelyeket nem ő tett, így ez a bocsánatkérés valójában váddá alakult át. Konrádnak igaza van. Amik miatt bocsánatot kért Retkes Attila a szabad demokrata választóktól és általában a magyar társadalomtól (a párt nem foglalkozott kellő súllyal a magyarságot érintő sorskérdésekkel, a határon túli magyarok ügyével; magukra hagyták a vidéket; korrupciós ügyek), azokat hosszú évek óta mondták, mondtuk, mondtam. Olyan régóta pergett le azonban az SZDSZ-ről mindez, hogy a párton belüli kimondásuknak valóban váddá kellett válniuk. Igen, Retkes Attila akár idézhette is volna Emil Zolát 1896-ból: J’Accuse -Vádolom!
Retkes Attila nem olyan SZDSZ-t szeretne, amilyen volt a pártja, amikor – idézem – néhány budapesti szabad demokrata elefántcsonttoronyba zárkózva eldönti, hogy mi lenne jó a pártnak és a társadalomnak, és csak arra nem figyelnek oda, hogy ez nem egyezik a magyar társadalom 95-98 százalékának szándékával.
Konrád György kilépett az SZDSZ-ből, más szabad demokrata potentátok meg sem jelentek a gyűlésen, és a régi elit maradéka nem pályázott az új vezetésbe. A helyzet így kísértetiesen emlékeztet Tölgyessy Péter megbuktatására. Tölgyessyt 1991-ben választották meg nagy támogatással és lelkesedéssel az SZDSZ elnökévé, és ő egy polgári (jobbközép) szervezetté akarta átalakítani a pártot, ami nem egyezett meg az SZDSZ informális elitjének akaratával. Ez a Kis János vezette „kömény mag” nem vállalt szerepet az új, Tölgyessy irányította pártvezetésben, és a háttérből rövid úton meg is buktatták őt – ugyanazzal a letaglózó retorikával, mint amivel korábban támadták Pozsgay Imrét…
Retkes Attila tehát vagy egy „ősbölényektől” megtisztult-megtisztított pártot fog vezetni, vagy fel kell készülnie az „ősbölények” utóvédharcaira. Az összecsapás ideológiai frontja adott. Retkes általában kerüli a „liberális” Magyarországon lejáratott-lejáratódott fogalmát, és helyette hajlik a „szabadelvű” fogalmát használni, és – Egek Ura! -nemzeti liberalizmusról is beszél. A rendszerváltás idején, a „liberális” ősbölények korában ez azonban szentségtörésnek számított. Az MDF akkori nemzeti liberálisai (Debreczeni József, Elek István, Furmann Imre) által hangoztatott nemzeti liberalizmussal szemben a liberálisok legfőbb ellenvetése az volt, hogy ezek szerint ők, a szabad demokraták, nemzetietlen liberálisok…
Ha az ideológiai magyarázatok helytállóak, Retkes Attila „vádjainak” tartalma és a „nemzeti liberális” fordulat a Konrád György fémjelezte „ősbölények” politikai rezervátumában antiliberalizmusnak számítottak.
