Hoki-vb: Magyar voltam Zürichben!

Cikkünk frissítése óta eltelt 14 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

hokivb4A magyar jégkorong-válogatott 70 év elteltével szerepelt újra az elitben. A kirándulás sajnos nem tartott túl sokáig, hiszen bár fiaink dicséretesen helytálltak, búcsúzniuk kellett a legjobbak mezőnyétől. A sportág nagy szegedi szerelmese, Petró János kollégánk is elkísérte a nemzeti együttest Svájcba, fogadják szeretettel élménybeszámolóját!

35 év, egészen pontosan ennyi időt vártam arra, hogy ezt a mondatot leírhassam: MAGYAR voltam Zürichben. Mert amikor 1974-ben néhány idősebb bandatag hívására elmentem a Kisstadionba, végleg eldőlt a sorsom. Akkor egy felejthetetlen hangulatú meccsen a Fradi sporttörténelmet írt, a korábbi BEK-elődöntős EV Füssenen átgázolva bejutott a legjobb nyolc közé. A jégkorong szeretete része lett az életemnek.

Azóta ácsingóztam rá, hogy egyszer részt vevő ország szurkolójaként ott lehessek az elitcsapatok világbajnokságán. Most, amikor ezeket a sorokat írom, mi már túl vagyunk az eseményen, pont nélkül, utolsó helyen végeztünk, de nem vagyok egy kicsit sem csalódott. Mert ezen a tornán mind a magyar csapat, mind a magyar közönség bizonyította, igenis van helyünk a világ élvonalában. A magyar-szlovák mérkőzést még itthon néztem, kicsit bánva, hogy csak egy hetet tudok rászánni az eseményre. Kanada ellen már ott álltam a kloteni jégpálya állóhelyén, tizenhat óra kimerítő vezetés és két igen furcsa határellenőrzés után. Láthattam, hogy a mérkőzésekre beengedett több száz zürichi iskolás nagyobb része a magyar zászlót vette el a bejáratnál, és boldogan énekel és kiabál. Ez egy olyan országban történt, ahol a kanadai jégkorongozókat helyi fanok ezrei kísérik!

Miért nem vagyok csalódott az eredménnyel? A magyar válogatott megtehette volna, hogy első két meccsét elpiheni, aztán nekiesik a fehéroroszoknak, hátha ki-ki meccsen kijön a lépés. De nem ezt tette, és szerintem ez így volt jó. Szlovákia ellen másodperceken múlt a meglepetés, a Kanada elleni vereség számomra átértékelődött, amikor a helyszínen láttam, hogy Kanada a cseheken is hasonló magabiztossággal lép át. A fehéroroszok elleni vereségünket pedig csak a két ország jégkorongmúltjának tudom be.

Másnap a cseh drukkerek alaposan meglapogattak, mondván, milyen nagyszerűen játszottunk, és szerintük az eredmény fordítva lett volna jogos. Valóban én is így éreztem. Sajnos az osztrákok ellen már látni lehetett: ez a sebesség és terhelés még sok nekünk. Úgy gondolom, hogy a kiállítások túlzó aránya, amivel sújtottak bennünket a bírók, csak részben a kicsiknek szóló fegyelmeztetés volt, leginkább azt szenvedtük meg, hogy ezt a játékot még mindig sokkal gyorsabban és keményebben űzik, mint mi. Ha visszatekintek a lejátszott meccseinkre, a Kanadától elszenvedett vereséget kivéve egyik ellenfelüknél sem mondható el, hogy osztálykülönbség lett volna a csapatok között. És ezt jó érzés leírni. Az álmok persze szépek, néha valóra is válnak, ám elég belegondolni, hogy a 32 milliós Kanadában több mint 500 ezer az aktív jégkorongozók száma. Akkor miről álmodunk, miről álmodhatunk? Ha nem változik a magyar utánpótlás helyzete, ha nem épülnek fedett jégpályák, akkor szerintem még a liftezés is „A csoport” és „divízió-1” között csak rövid életű álom maradhat.

hokivb6Az igazi nyertes a magyar közönség! A Zürichbe elvándorló több ezer magyar szurkoló olyan módon köszönt be a világnak, amire senki sem számított. Egyetlen mérkőzéssel elnyerték minden nemzet szimpátiáját, a Kanada elleni vesztes meccsen mutatott töretlen rajongással nemzeti válogatottunkat az érdeklődés középpontjába állították. Láttam a svájci televíziókban, mennyi időt szakítottak ránk, olvastam másnap a svájci lapokat. És láttam a kanadai csapatot a meccs után a pálya közepén egy csoportban állva, mert érezték, nem lenne tisztességes, ha most csak úgy lekorcsolyáznának a jégről. Hathatós választ adtunk a nemzetközi szövetség viccesnek szánt kérdésére: ti kik vagytok, és miért jöttetek? Három nap kellett csak, és mindenki tudta rá a választ. A rendezők csak hálásak lehetnek a sorsnak, mert nélkülünk a kloteni mérkőzések fele pangó lelátók előtt zajlott volna le. A jégkorong-világbajnokság egy nagy, boldog ünnep. Az emberek azért utaznak több ezer kilométert, hogy élvezzék a játékot, jól érezzék magukat, és szeressék egymást. Én időm nagy részét a finn szurkolók között töltöttem, egy meccs elég volt, hogy a „magyart” tiszteletbeli suomivá avassák, és helyet szorítsanak neki maguk között az első sorban.

35 év, egészen pontosan ennyi időt vártam, de megérte. A nyitott Kisstadionból, mínusz 15 fokból, hóval borított lelátókról eljutottam a jégkorong csúcsára. Szerintem sokan érezték ezt így rajtam kívül, akik piros-fehér-zöldbe öltözve Zürich felé vették az irányt. Nem figyelmeztetésnek szánom, de nekem már nincs újabb 35 évem.

Petró János

Előző sztori

Krasznahorkai László estje a Móra-kollégiumban

Következő sztori

A harmadik helyért játszhat a HPQ Szeged