Kultúra

A koldusoktól a libasültig: Márton-napi hagyományok

A koldusoktól a libasültig: Márton-napi hagyományok

2008. november 8., szombat
A koldusoktól a libasültig: Márton-napi hagyományok

Fotó: Gémes Sándor

Márton püspök ünnepén a bor és a lúdhús volt a hagyományos étel-ital. Ennek praktikus oka, hogy az újbor erre a napra már elkészült, s Márton nap után a libákat már nem tömték, hanem levágták. A Márton-napi liba húsáról azt tartották, hogy aki eszik belőle, az egész évben nem fog éhezni. A bánsági bolgárok az ezen a napon levágott liba zsírját eltették és súlyos betegségek esetén kenőcsként alkalmazták, mivel különleges gyógyító erőt tulajdonítottak neki.

Márton napi hagyományokat elevenítenek föl ma az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban. Az egykori vértanú püspök tiszteletének nagy hagyományai vannak Magyarországon, s benne szűkebb pátriánkban, a szegedi nagytájon is. Ezen a napon - amely a mezőgazdasági élet és a bortermelés szempontjából is jelentős dátum - libahús, bor került az asztalokra, de a régi korok embere a karitatív tevékenységről sem feledkezett meg Mártonkor, s adakozott a koldusoknak, rászorulóknak.

Szent Márton

a negyedik század első éveiben a római birodalom a mai Szombathely helyén álló ókori Sabaria városában született. A régi magyarok az ország védőszentjének tartották, a Márton-napi libasült pedig ma is gyakori étel. Márton lovassági tisztként Galliába vezényelték a 330-as években. Az úton egy lesoványodott, meggémberedett, beteg, félmeztelen koldussal találkozott. Kérés nélkül odament hozzá, majd katonai köpenyét kardjával kettéhasította és ráadta. Éjszaka a köpenyét viselő Jézus megjelent neki álmában, és az angyalok karainak azt mondta: Márton öltöztette föl.

A ludak

Ennek hatására a fiatal katona keresztény hitre tért és otthagyta a hadsereget, majd Istenfélő, aszkétikus, imádságos életet élt.

Szent Lidorius

tours-i püspök halála után a város hívei őt választották főpapjukká. A szerény Márton nem akarta vállalni az egyházi elöljáróságot, s a püspökké szentelés elöl elmenekült. Egy libaólban bújt meg, de a ludak gágogásukkal elárulták. Így hívei megtalálták és kérték, hogy legyen a püspökük. Márton vállalta és Tours népszerű főpapjaként érte a halál egyik lelkipásztori körútja alkalmával 397 novemberében.

A magyarok patrónusa

Szent Márton a középkorban a magyarság egyik legnépszerűbb és legtiszteltebb szentje volt. Magyarországnak a női védőszentje - patrónája - Szűz Mária, míg legfontosabb férfi védőszentje - patrónusa - Szent Márton volt. Az államalapító Szent István király csapatinak zászlajára a győzelmet hozó Szent Márton képét festette. A

Szent László

király uralkodása alatt tartott szabolcsi zsinat (1092) kötelező háromnapos ünnepként írta elő Márton emléknapját, amelyet ezzel az egyházi év legfontosabb napjai közé sorolt. Nem véletlen, hogy a magyar földi szerzetesség első intézménye, a Szent Márton-hegyi - a mai pannonhalmi - bencés monostor volt. Az ország egész területén találunk Márton tiszteltére emelt templomot és kápolnát, de a templomi faliképeken, festményeken való ábrázolásai, a nevét viselő utcák és terek is a legismertebb égi segítők közé utalják Mártont. Ő volt például a katonák, a lovasok, a lovak, a koldusok és a fegyveröntők védőszentje. Népszerűségének okai lehettek, hogy katona volt, majd püspök lett és irgalmas cselekedeteket hajtott végre. Ezzel több társadalmi csoport - így például a papság, a katonáskodók és az adományokban reménykedő szegények - is példaképének, égi jótevőjének tekinthette.

Mártongaras

Márton napja a gazdasági évnek is jelentős időpontja, s a főként mezőgazdaságból élő régi magyar társadalom növénytermesztő és állattenyésztő rétege egyaránt számon tartotta. Ezen a napon szolgáltatták be a jobbágyok járandóságaik egyik felét, az őszi részét (a tavaszit

Szent György

napján, azaz április 24-én), amit Szent Márton adója vagy mártongaras néven is neveztek. A marha- és disznópásztorok is ezen a napon kapták meg évi bérüket. Erdélyben szokás volt, hogy a jobbágyok ezen a napon egy garast és egy ludat ajándékoztak földesuraiknak. Márton püspök ünnepén a bor és a lúdhús volt a hagyományos étel-ital. Ennek praktikus oka, hogy az újbor erre a napra már elkészült, s Márton nap után a libákat már nem tömték, hanem levágták. A Márton-napi liba húsáról azt tartották, hogy aki eszik belőle, az egész évben nem fog éhezni. A bánsági bolgárok az ezen a napon levágott liba zsírját eltették és súlyos betegségek esetén kenőcsként alkalmazták, mivel különleges gyógyító erőt tulajdonítottak neki.

Márton böjtje

A jó evést és a gyakori áldomásivást az is indokolta, hogy Szent Márton ünnepe volt az egyházi év utolsó jeles napja. Ezt már az adventi időszak követte - ami a katolikus egyház liturgikus évének első időszaka -, s sok helyen ekkor vette kezdetét a karácsonyt megelőző - kisböjtnek, vagy a magyarországi németek által Márton böjtjének is nevezett - negyven napos böjt. A húsvét előtti böjtöt - a nagyböjtöt - megelőző farsangi időszak mellett Márton-nap környéke is gyakori lakodalmas időszak volt. A régiek legtöbbször novemberben és február-márciusban igyekezték lakodalmukat megszervezni, a tavaszi és nyári lagzi ugyanis már a mezőgazdasági idénymunkák idejére esett volna, ami azonban a munkából való kieséssel járt volna. A Szent Márton előtti héten megültet első lagzinak, az ünnep utáni héten tartottat középső lagzinak, míg a már advent előtt megrendezettet utolsó lagzinak nevezték. Mivel Márton napja az egyházi számítás évfordulójához kötődik, az idő teltét is jelölték a nap emlegetésével. Erre példa, hogy a szegedi nagytájban ismert volt a mondás: „sok Szent Márton lúdja telt már el azúta", vagyis nagyon régen volt, elmúlt már.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.