A magyar fák

Cikkünk frissítése óta eltelt 14 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Az emberek megijedtek, s a riadalom robaja – mint egy zuhanó faág visszhangja – a városháza tornyáig is elhallott. Gondos atyáink intézkedni kezdtek, illetékeseket hívtak, és elindultak a létrás autók szerte a városban, hogy fűrészeljenek, kaszaboljanak, ott, ahol a fák akár életveszélyt is…
Így történhetett, hogy a napfény városa még inkább az lett, ami.

Szegeden még hetekkel ezelőtt történt, hogy egy fa – nem bírván a szél viharos támadásait – súlyos sebet kapott. Hosszú évtizedekig nyújtózott az ég felé, növesztette, formálta ágait, átadva magát az elemeknek; markolta a fekete földet az aszfalt alatt, meghajlott a lég ölelésében, napfényt ivott, esőben fürdött, mígnem… egy mennydörgős éjszakán roppanás hallatszott a lomb zöldjében. Letört egy vastag ág, lezuhant, autót tört, halászcsárdát rombolt. Az emberek megijedtek, s a riadalom robaja – mint egy zuhanó faág visszhangja – a városháza tornyáig is elhallott. Gondos atyáink intézkedni kezdtek, illetékeseket hívtak, és elindultak a létrás autók szerte a városban, hogy fűrészeljenek, kaszaboljanak, ott, ahol a fák akár életveszélyt is…

Így történhetett, hogy a napfény városa még inkább az lett, ami. Hiszen az áldott árnyék nem ér emberéletet, ezt bárki, így én is ép ésszel, hát persze. A Stefánia, az Aradi téri villamosmegálló, a Tisza Lajos körút, a róla ágazó hangulatos keresztutcák, a Gutenberg, a Gogol és a többi lassan megváltoznak. Még több napfény. És csak nézőpont kérdése, hogy milyen filozófiai tartalommal itatom át fogalmaim.

Napfény: világosság, értelem, áhítat, megvilágosodás? Ellenben árnyék: az árny, sötét, zavarodottság, káosz, romlottság, és oh, jaj: Lucifer? Most mindegy. Mert a fák veszélyesek lettek. Csakhogy az ember, a riadt-ijedt, megfeledkezik egy apróságról. Nem fogalmazza meg a felelősségét. Mert bizony lehet, hogy mi teremtettük fáinkat veszélyes szörnnyé, és most megijedtünk teremtményeinktől. Megfigyeltem még évekkel ezelőtt az újszegedi Liget buszmegállója fölé hajló ágakat. Majdnem mind elhalt már. Nem bírta a növény a mérget, amit bizony mi pufogunk, pöfögünk ki gépeinkből. És azóta egyre csak. Még inkább. Szóval, tessék csak elhinni, hogy mi tettük beteggé az ágak nagy részét, és most csonkoljuk.

Akkor gondolkoztam el ezen, miután reggel végigfutottam a Stefánián – a földben rönkök, az égben csonkolt ágak. Aztán otthon a híradó a legújabb demonstráció kontra demonstráció eredményeiről számolt be. Emberek csoportjai ismét felvonultak az utcán bemutatva az erőszak minden elemét: káromkodás, repülő kövek, ütlegelő botok, tűz, víz, gáz, ököl, vér. A miniszterelnök néhány ezer emberről beszél, akik szerinte ellopják szimbólumaink, szabadságunk. De itt sem jut eszébe senkinek, hogy milyen mérgeket szórtak, szórtunk, kik és hogyan a népre, hogy ez a pár száz egyedből álló szörny így és itt, s még mindig él s működik!

Miért nem tudjuk kezelni, gyógyítani, megszüntetni, átformálni? Mert politikailag életben kell tartanunk. A fát azért, mert élő, árnyékot, levegőt adó. E társadalmi torzszülöttet pedig azért, mert elő lehet venni, ha felmerül a szükség, harcolni lehet vele a politikai porondon, a másik orra alá dörgölni, szavazókat nyerni, vagy elüldözni. Mert vannak, akik szerint bizonyos helyzetekben jó megijedni. Kimenni a frontvonalra egy-két pofonért, majd a képernyőn mártírként tündökölni – na ugye, hogy ez lesz, ha ő lesz! „Sávoslobogós” és „koncentrációstáboros” fényképeket lobogtatni. Elcsukló hang itt, véres sebek ott. Másnap pedig enter gomb: népszerűségi index…

Mi most így tartjuk életben mérgezett demokráciánk. De tessék elgondolkodni a felelősségen. Hiszen mindannyian tehetünk róla. Mint ahogy a fáink elkorcsosulásáról is mérgeink tehetnek.

Előző sztori

Hétfő – jubileumi konferencia a multikulturalizmusról

Következő sztori

Kezdődik a Pedagógiai Nyári Egyetem Szegeden