Egy csokor szuperhúr – a Szeged effekt kötetbemutatóján ülve

Régen még úgy voltam kalibrálva, hogy higgyek a nemzedéki irodalomban és próbáljam meg napvilágra ráncigálni – de aztán vagy farfekvéses volt mindig, vagy a friss és izomtól ropogó apukák szülőszobás lépfenéje – impotencia – lepett el. Szóval az ilyen csokornyi költőt összefogó antológiák kb. annyira izgalmasak, mint robotkarral köveket kotorászni a Marson.

Valahol én se vagyok normális, amiért kortárs szövegértelmezés óráról metsző pontossággal vágtattam rögtön a kötetbemutatóra – az ilyen puszta kezű művájkálások mindig elhangolnak – szóval kénytelen voltam venni pár sört. Épp találtam egy üres széket, előttem egy öregasszony pörgette a Szeged effekt antológiát. Elkértem tőle, jól ledöfött még tályogmentes tekintetével, elvégre nem is szólítottam öreganyámnak, viszont majdnem leagathacrhistiestem. Na, lényeg, hogy átlapoztam a könyvet (

Szekeres Niki

novellája épp odanyúlt, ahova kell, de túlcsacsogta a pillanatot) – mire rögtön az egész kötetből orrba vágott a mindent átitató zeitgeist-szag. Tudjátok, abból az idegesítő végtelenséggel folydogáló hányásmederből, ami a meggyes vodkát vedelő nagyon mai, nagyon alter hipsterek szavaló szája a lavór fölött. Végig ez a miliő lengte be a Milleniumi alagsorát – leszámítva a zömében ötvenesekből összeverődött közönséget.

Bene Zoltán

szerkesztő tette meg a kötelező felvezető kört, elregélte, mi az effekt (már etimológiailag), szóval zanzásítva azt fejtegette, miért jó a Tisza és Maros lába közét versben orálisan pedzegetni.

Simon Adri

volt az első felolvasó, nem sokat hallottam belőle, mert épp a mosdóban tettem tiszteletem olajozott anyagcserém előtt – de kitűnt, hogy a hangja reszket, mint egy vizeletétől feszengő óvodás – neki már ez is mélyvíz, van ilyen. Eztán –

Turi Timi

. Na, az ő hangja legalább már rendes határozottsággal verődött vissza az agyamról, kár, hogy maga a verse nem volt ilyen masszív. Ömlengett ott nekem Szegedről, patetikus lélegzetvételek – „Szeged: túl sok.” – hajszálra egyet értettem vele – és még csak negyed hét volt. De a kedvencem: „{Szeged}Nem Pécs: lakói nem rajongói városuknak.” - oké, elvégre csak a kötet címe Szeged effekt, amiben majd’ minden szöveg perverz görcsben a város G-pontja után kajtat. Semmi vész. Az ilyen nyálas reflexiók mellé adhattak volna egy pisztolyt, egy töltényt és 20 lépés előnyt.

Kiss László

. Ő már legalább mondani is akart valamit, még akkor is, ha berendelt vallomása szintén irritálóan laza akart lenni – de itt érezni lehetett egyfajta svungot – prózát olvasott, én frankón versnek hittem, a közepe elég erős, de szimpla felsorolása volt csupán ez is annak a nagyon lokális és fúdeirodalmár Szegednek, amit ekkorra már beleptek a szövetkabátok, sálak és nyári kalapok.

Boldog Zoltán

se volt annyira rossz – az 1-10-ig skáláján minőségellenőrzött helyi nőket tényleg kamaszos irodalomkanosság nélkül sikerült keresztbe metszve láttatnia. Köszönjük. 6,5 pont (hahaha).

Lennert Tímea

(Sanzon – ’10-es éveket írjuk végül is) fülledt volt, akár a JATE – nem tudom, ha sokszor emlegetek egy placcot vagy nőt vagy fél téglát, azt hisszük, hogy rögtön heroizálódik? Semmi kulturális (rassz)izmus, de ez a túlzott alterbőrűség (

Péterfi Bori

, hajjajj) veszettül viszket, döglésig lehet vakarni, hogy nyughasson, de nem. Persze nehéz kitapogatni egy életérzést pontosan, a szándék is szép, igaz – a szúnyog elélvez, de nekem akkor is viszket.

Becsy András

. Ő nekem teljesen kiesett. Nyilván ekkor mentünk ki két haverommal röhögni a folyosóra.

Weiner Sennyey Tibor

igazi kilúgozott mosolyával virult előttünk – esküszöm, a saját magáról szóló dumálás hosszabbra nyúlt, mint egy-egy elhangzott műve. Hol írta, kinek írta, miért írta, mi járt a fejében… na és? Ez nem stand up, jézusom, sit down, aztán olvassál szépen! Mikor egy bluest készült felolvasni jellegzetes cápabőr hanggal, talán azt hitte vicces és/vagy hatásos, pedig szerencsétlen csak simán röhejes volt. A szándék is szép, igaz. Néha ki kell menni a vadonba, hogy megtudjuk, merről fúj az aktuális szélirányzat – de a kortárs irodalomnak ez tényleg a széle. Oké, bájos bölcsészbigéket elvarázsolnak, meg akad köztük egy-egy pofásabb költő, akit nem árt piszkálni, mert hátha szikra is van a hamu közt – de végig az a benyomásom volt, hogy a Szeged effekt mögötti attitűdöt széles tüdővel megfogalmazhatjuk romantikus mikrofonokba akár, de ez akkor is csak egy csokor szuperhúr marad. Amik szintjén a semmivel is számolni kell.