Túl az üveghegyen

A csodálatos, kellemes napsütés megsimogatja a klinikai szoba betegágyait, de szép is itt, ahogy megtörik a fény egyenesnek vélt útja az üvegtéglák során, amelyek a kétágyas szeparékat képezik. Van egy dolog, ami engem soha el nem hagyott: az absztrakt gondolkodás, az irónia. Az egészségügy amennyire elkeserítő arcát képes mutatni, én annyira vagyok képes meglátni a lehetetlen helyzetek mögött meghúzódó humort. Miért? Miért is ne.
Számomra az egyik legerősebb bizonyíték, egy súlyosan kétségbe ejtő helyzetben az egészségügy világában, hogy semmi sem lehet annyira komoly mint amennyire annak tűnik, ha egészséges, felnőtt férfiak fehér, csini bokazokniban csattognak, az életveszélyes klumpákban sorjázzák a lépcsőfokokat. Ez bizonyíték lehet arra, hogy mindez valóban egy olyan szatíra csupán kívülről, mint amennyire megrázó világ lehet belülről. A klinikai osztályon ahol napjaimat töltöm, nagyjából ötven évvel javítom az átlag életkort, ami számomra nem megrázó. Az idős embereket is éppúgy szeretem, mint a gyermekeket, no és persze a felnőtt társaikat. Az üvegfallal leválasztott szeparém ágyában a hosszú napokra fekvésre ítélt magányomban, néha hallgattam az üveghegyen túli beszélgetéseket. Tudom már melyik néni milyen diagnózissal, és milyen cukorszinttel fekszik a tizennégy fős kórteremben. Nem törtem meg beszélgetéseiket, egészen addig a napig, amíg egy délutáni teaosztáskor nem érkezett az egyik hölgytől a másik felé, hogy milyen a tea, mire a válasz így hangzott: „tőgye meleg”. Ezen annyira kellett röhögnöm, hogy azt hittem kiszakad a tüdőm. Átkiabáltam a „tőgye meleg”-et, mondván, az bizony, mert én is kaptam a teából. Itt kezdődött a kapcsolatom az üveghegyen túl lakók világával, eztán már kötelességből is kitárgyaltuk, hogy nem rossz spenót, csak tennénk még bele fokhagymát. Átbeszéltük ki mit sütött utoljára mielőtt ide került, én sóhajtozva mondtam, hogy palacsinta tortát készítettem házi sárgabarack lekvárral, és darált dióval, ők mondták, az egy poharas joghurtost gyakran sütik. Hallottam, hogy valaki arra panaszkodik, hogy összegyűrődött. Ezt el sem tudtam képzelni, mint utóbb kiderült a gerince „gyűrődött össze” a fekvésben, és a nővér igyekezett kiropogtatni. Egy nap aztán a felkerekedtek a nénik, kerekes székkel, meg járókerettel, hogy eljöjjenek meglátogatni a hat méterrel arrébb fekvő leányt, akinek a kora közbotrány az adott közegben, arca pedig teljesen ismeretlen volt számukra. Vasárnap délelőtt végre eljött a nagy pillanat, amikor beléptek a teljes magányomba, egy kiadós traccspartira, ahol miről is beszélhettünk volna a diabetesszel is küzdő nénikkel, mint a főzésről. Később beteghordóval vitettek át fekvőágyon a sebészeti klinika radiológiai vizsgálóhelységébe, ahol már az udvaron két teve áráért akartak elcserélni a beteghordók, de kötöttem az ebet a karóhoz, hogy megérek én négy tevét is. Azt a napfényt érezni az arcomon, az leírhatatlan volt, csak engedtem, hogy olyan csókot leheljen az arcomra a nappal szabadlevegője, amelyet nem szégyell. A tüdőmben megformálódó oxigén hiány egy vad hallucinációt szült, ezt kognitív mesterképzésben lévő pszichológusként elemeztem: füst szag keringett mindenfelé, mintha egy vad kocsma közepén lennék. Hipotézisem szerint az agyam szag inger, hallucináció révén kompenzálta az oxigén deficitet. Ezt egy vizit alkalmával előadtam, éreztem, hogy ha ezt a hipotézisemet nagyon bizonygatom egészen egyenes út visz majd egy másik osztályra, ha felépülök egyszer. Vannak dolgok amiket sohasem fogok megérteni: például azt, hogy ki találta ki, hogy a vesetál alkalmas arra, hogy belehányjanak? Az élet nagy kérdései. Van egy pici plüss macim, aki mindig elkísért a számomra legnehezebb helyekre, egy főorvos asszony kérdő tekintetére csak ennyit mondtam: ez itt kérem a mentális puff, ez kell, de nagyon. Megértette. Két napja pedig sírva fakadtam: felállhattam. Remegő léptek, ritkás levegő, de eltökélt akarat. Mi más is lehetne? Megkerestem a fókusz pontomat, azt a bizonyos lélektani határt, ameddig képes vagyok elmenni, ez a folyosó közepén lévő ültetett növényzet volt, amit a lélektani zöldségeknek neveztem el, és kemény akarattal, de elsősorban hittel törekedtem rá, hogy képes leszek túl haladni a zöldségeken. Egyik kedves látogatóm, azzal bíztatott, hogy majd ezt húzzák méterenként hazáig, ha egyszer elengednek. Ma reggel elmentem a keletre néző ablakig, ahol megnéztem a csodálatos Tisza-parti napfelkelténket. Tudják milyen? Értelemszerűen varázslatos. A mai nap folyamán megrohamoztak a külföldi medikusok, megtalálták az egyetlen folyékony angol nyelvtudású bent fekvőt. Addig ecseteltem nekik az anamnézisemet, hogy bizonyos tüneteket véltek magukon felfedezni, és bár én magam pusztán pszichológus leszek kikérték a véleményem problémáikról. Ezen visszafogottan kuncogtam, de annyira jól esett ebben a nemzetközi környezetben lenni egy órácskára, afganisztáni, iráni, török, tajvani hallgatókkal, hogy nem volt olyan borzalmas lelki ismert furdalásom. Végül este meghozták a varázslatos hírt: beláthatóvá vált a hazatérés. Kedves Olvasók! Önöket soha el nem felejtem, tudom, hogy mindig írni fogok, amíg még lehetőségem van rá. Köszönettel tartozom Önök felé, amiért velem vannak, és mellettem állnak!