Kultúra

Olasz Sándor: Az irodalom a pénz fogságába esett

Olasz Sándor: Az irodalom a pénz fogságába esett

2011. január 28., péntek
Olasz Sándor: Az irodalom a pénz fogságába esett

A Csongrád Megye Közművelődéséért Díjjal tüntették ki Olasz Sándor tanszékvezető egyetemi tanárt, a szegedi Tiszatáj folyóirat főszerkesztőjét. A professzorral műveltségről, olvasókról és olvasottságról egyaránt beszélgettünk.

– Mit gondol, mit érthetünk ma „közművelődés” alatt, változott-e, és ha igen, hogyan a műveltség fogalma az utóbbi időben a sokat emlegetett „információs társadalomban”?

– Közművelődés, közjó, közérdek, közerkölcs – sokak számára gyanúsan hangzó szavak, anakronisztikus számukra minden, ami a kollektívummal függ össze. Az „információs társadalom” ugyan sok mindent a maga képére formált, a műveltség, a művelődés azonban lényegét tekintve nem változott. A kultúra, a művelődés – ahogy

Németh László

mondja – az élet egészét szabályozó elv („A szellem: rendező nyugtalanság”), melynek a mindennapi élet pillanataitól a kultúra „fogyasztásának” kivételes alkalmaiig mindent át kell(ene) hatni. A tudásnak, érdeklődésnek az ország testébe kellene beépülni, mivel nem holmi öncélú dologról van szó. A befelé forduló önépítés ma sem járható út. Azokat meg végképp sajnálom, akik „szakbarbárokként” meg sem próbálnak valamilyen mértékű általános műveltséget szerezni. A közművelődésnek talán soha nem volt akkora felelőssége, fontossága, mint most.

Új középkor?

– A Tiszatáj főszerkesztőjeként, valamint a mai magyar regényirodalommal is foglalkozó egyetemi tanárként hogyan látja, milyen ma az irodalom helyzete, mik a legfontosabb kihívások, problémák?

– Sokszor úgy érzem, az „új középkor” hozzánk is betört, a szellemi dolgok apró szigetekre szorulnak vissza. A médiavilág hatalmas pénzekkel és apparátussal működtet egy látszatvilágot, mely eltakarja a valóság értékeit. A tömeg sodródik, jól akarja érezni magát, gépiesen „csápol”, a sokféle manipulációnak nem tud ellenállni. Szinte természetes, hogy a gondolati igényű művekkel nem tud, nem akar ismerkedni. A helyzet persze roppant ellentmondásos, mivel az irodalomnak változatlanul van olvasóközönsége (ha nem is annyi, mint az Olvasó Népért mozgalom idején), a Művészetek Palotája világszínvonalú hangversenyekkel csábít, a múzeumok izgalmas programjai tömegeket vonzanak. Az is igaz, hogy egy jó regény olykor csak néhány száz példányban jelenik meg. Az irodalom a politika fogsága után a pénz fogságába esett. Pedig a literatúra amúgy kivételes helyzetben van: az emberi létezés egészét tudja (nem megnevezni) megszólítani. A könyvtárakba persze többnyire a bestsellerekért tódul az olvasó. Csak nehogy a Márai-program is ennek az iránynak kedvezzen…

– Kik olvasnak és vajon miért, vagy miért nem olvasnak mai magyar szerzőket?

– Az egyetemek többnyire körültekintő, alapos képzést kívánnak adni az élő irodalomról. Ennek ellenére a gimnáziumok érettségi előtt álló diákjai szinte csak a „nyugatosokig” jutnak el, jobb esetben

Nagy Lászlóig

és

Sánta Ferencig

. Egy-másfél évtizeddel ezelőtt a kortárs irodalom előadásomon csillogó, érdeklődő szemeket láttam, az előzetes olvasmány- és ismeretanyag nyilvánvaló volt. Az utóbbi évtizedben fordult a kocka. Nemcsak mai magyar szerzőket nem olvasnak, gyakran már klasszikusokat sem. Volt olyan szigorlatozó, aki visszaadta a Móricz-tételt: semmit nem tudott mondani erről az íróról.

Öreg, de nem vén folyóirat

– Milyen feladata van ma egy olyan irodalmi folyóiratnak, mint a Tiszatáj?

– A Tiszatáj immár a 65. évfolyamát jegyzi, hosszú fennmaradásának titka, hogy többször is meg tudott újulni. Képes volt kitörni a vidékiség ketrecéből. Az utóbbi négy évtizedben a lap országos jelentőségű és érdekeltségű lett. A korábbi szerkesztők ide vonzották irodalmunk legkiválóbbjait, a szomszéd országokban élő alkotókat, miközben nem feledkeztek meg a helyi értékekről sem.

Tömörkény, Móra, Juhász Gyula, József Attila, Radnóti

városában jelenünk meg. A magyar irodalom mindig is folyóirat-irodalom volt, a forrongó újdonságok itt jelentek meg először. Nem véletlen, hogy a rendszerváltoztatás utáni időszakban végül is azok a lapok maradtak talpon, amelyek már korábban is határozott profilt alakítottak ki. Ehhez a szerephez folyamatosan csatlakoznak a fiatal nemzedékek; örvendetes módon a Tiszatájnak egyre több fiatal szerzője van. Új hangzások, beszédmódok hallatszanak, miközben ez az öreg, de nem vén folyóirat patinás értékeit is őrzi.

– Gyakran emlegetik a könyves szakma válságát, csökkenő könyvkiadásokról, létükért küzdő folyóiratokról lehet hallani. Hogyan áll a Tiszatáj, mik a távlatok, biztosított-e a jövője?

– A folyóiratok és a kis kiadók (újabban már a nagyok is) anyagi gondokkal, mohó terjesztő cégekkel küzdenek. Érvényes ez a Tiszatájra is; az energiák jelentős része pályázatokkal, pénzszerzéssel telik el. Ebből a szempontból csaknem irigylésre méltó állapot, amikor a megyei tanács kiadta az éves „apanázst”. A cenzúrára emlékeztető beavatkozásoknak persze nem örültünk. A jövő manapság bizonytalan mindenki számára. Jó lenne minél hamarabb egy stabil országban élni.

Egymást kiegészítő értékek

– Németh László, Jókai Anna, Sándor Iván – többek között ezekről a szerzőkről értekezik publikációiban. Miért pont ők, van-e hasonlóság e három író írásművészetében?

– A három író között Németh életműve az összetartó elem. A hasonlóság helyett azonban maradjunk a különbözőségeknél. Pályám során mindig iszonyodtam az egyik nevet a másikkal kiütő egyoldalúságtól; az értékek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Könyveimben persze legalább félszáz íróról értekezem részletesebben, s közöttük sokféle poétika, mentalitás tűnik föl. Eddigi nyolc kötetem közül különösen A regény metamorfózisa a 20. század első felének magyar irodalmában és a Mai magyar regények tükrözi ezt a sokszínűséget és sokféle érdeklődést, mely készülő újabb két könyvemet is jellemezni fogja. Az egyik válogatást tartalmaz Németh László-tanulmányaimból, a másik az utóbbi másfél évben született írásaimat fogja össze

Móricztól Garaczi Lászlóig

.

– Képletesen szólva: az irodalomtörténész találja meg az írót, vagy az író az irodalmárt?

– Mindkettőre akad példa. Sőt, többnyire kölcsönös is lehet a dolog a kortárs irodalom esetében. De irodalmunkat általában jellemzi író és kritikus együttműködése. Szinte valamennyi nagy írónk mellett ott volt egy jelentős kritikus. Máskor a visszhangtalanság bénított.

– Sok esetben ma is élő és alkotó szerzők témái írásainak; van-e ezekkel az írókkal kapcsolata, illetve szükséges-e, hogy egy irodalomtörténész adott esetben felvegye a kapcsolatot „vizsgálódása alanyával”?

– Nem szükséges, sokszor kifejezetten zavaró. Ám az írói személyiséget ismerni kell, hiszen a szerző akkor sem „hal meg”, amikor olvasója születik. A világ legtermészetesebb dolga, hogy minden író önmagát írja, a hozott anyagból építkezik. Az életrajz nem kizárólagos magyarázat, de mindenképpen segítség a megértésben.

A műfajok orgonája

– Monográfiáiban főként a regények állnak a középpontban. Bár a vélemények olykor megoszlanak, de sokan ezt a műfajt tartják a 21. század legéletképesebb, „legaktuálisabb” formájának. Ön mit gondol?

– A regény olyan a műfajok között, mint az orgona a hangszerek között. Bár régóta temetik és a haláláról beszélnek, újabb és újabb formában jelenik meg. Noha a magyar költészetnek az utóbbi időben is fantasztikus csúcsteljesítményei születtek, a regény pezsgőbb, kezdeményezőbb volt. Amit nagyon sajnálok: a klasszikus novella eltűnése, ilyen-olyan rövid szövegek elburjánzása. A regény is túljutott válságán. Néhány mögöttünk álló évtized az anyagtalan regény csődjét hozta. Ma ott tartunk, hogy a kísérletezések eredményeit fölhasználva újra regényeket olvashatunk.

– Van abszolút kedvenc szerzője, témája?

– Mivel a modern magyar irodalom minden korszakával foglalkoztam, sok írót és témát kedveltem meg. Nehezen tudok bárkit is kiemelni. Nekem

Kosztolányi

, Németh László és

Márai

egyformán sokat jelent, nincs is közöttük óriási különbség.

– Mi viszi az embert az irodalmár pályára?

– Már gyerekkoromban nagy olvasó voltam, imádtam a könyveket. Könyvgyűjtő szenvedélyem is akkor alakult ki. Nyolc-kilenc ezres könyvtáramban lényegében a magyar és a világirodalom minden fontos műve megtalálható, az alapművek irodalomtörténetből, irodalomtudományból is. Meggyőződésem, hogy az irodalmárnak előbb rengeteget kell olvasnia, az írás, a tudományos értekezés csak ezután jön. Pályám szabálytalanul alakult. Sokáig egyáltalán nem írtam tanulmányt, oktatói munkám is később kezdődött, mint kortársaimé. De ott volt a szerkesztőség, ami fölért az egyetemmel. Szépírásra soha nem gondoltam. Irodalomtörténész, szerkesztő, tanár – így is éppen elég volt.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.