Írjon nekünk

ARC

Moravetz Levente: A színház a pillanat művészete + VIDEÓ

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.

Megjelent:

Tévésorozatot és darabokat ír, illetve ezzel párhuzamosan rendez is Moravetz Levente. A színész, rendező, forgatókönyvíró – a nemzeti trilógia: az Egri csillagok, a Zrínyi 1566 és A Fejedelem (rock)musicalek rendezője – vallja, igenis be lehet csalogatni a nézőt a színházba, a jóra ugyanis mindig vevők az emberek.

– Vannak ma Magyarországon válságban lévő színházak, melyek bezárásra kényszerülnek, míg másutt telt házas előadásokkal működnek a teátrumok. Mi ennek a legfőbb oka?

– Egyszerű, jót kell csinálni, s akkor jönnek a nézők. Régen nagy probléma és kérdés volt, hogy a kultúra árucikk vagy sem. A kultúra áru, ugyanúgy el kell adni, mint bármi mást, s ha jó, akkor megveszik, ha pedig nagyon jó, akkor telt ház van. Tizenhárom és fél éves voltam, amikor elkezdtem ezt a pályát, és azóta a szabadtéri színházak őrültje vagyok, mert ezt tartom a színház gyökerének. A görög színház is szabadtéri volt, így a szabadtérinek ma is van valami ősi hagyománya. Amikor végigmegyek egy városon, mindig olyan szemmel nézem a települést, hogy vajon milyen előadást lehetne megcsinálni az adott helyen. Ha pedig egyszer bekattan valami, akkor addig hajtom, amíg el nem érem.

2001-ben így mutattuk be az Egri csillagokat az egri várban, 2009-ben Szigetváron a Zrínyi 1566 musicalt, idén pedig a háromszázadik évfordulóra A Fejedelem címűt darabot a Rákóczi-szabadságharc évfordulóján Sárospatakon. Az emberek pedig csak jöttek, telt ház volt, vagyis lehet jót létrehozni. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy a néző a lábával szavaz. Ezt én úgy értelmezem, hogy feláll, aztán kimegy. Nálunk is a lábával szavaz, az előadás végén feláll, és úgy tapsol 20-25 percet.

– Nehéz megtalálni azt a határt, ami a jó értelemben vett kulturalitás és a rossz értelemben vett árucikk között van?

Nádasdy Kálmán nagy hírű művészprofesszor és atyai mentorom mondta azt az immár legendává vált mondatot, hogy a színházat úgy kell csinálni, hogy két lépéssel a saját igényünk mögött, s egy lépéssel a közönség igénye előtt. A színház a pillanat művészete, és nagyon nem tudok egyetérteni azokkal a kollégákkal, akik a saját elgondolásuk szerint úgy dolgoznak, hogy menetelnek előre büszkén a jövőbe, és nem veszik észre, hogy közben a nézők másfelé kanyarodtak. Ez nagyon kínos dolog, nem szabad annyira elszakadni a nézőtől, hogy ne tudjon minket követni. S természetesen az ő igényük elé kell menni egy picivel, hiszen az a dolgunk – hisszük mi –, hogy egy kicsit húzzuk őket magunkkal a kultúrába, a művészetbe.

– Mondhatjuk, hogy ez az ön művészeti koncepciója?

– Igen. Amikor külföldön dolgoztam, azt tapasztaltam, nagyon sok ember jól él abból, hogy színházat csinál, miközben az állami támogatás nagyon kevés. Vannak olyan nagy központi színházak, mint például a nemzeti vagy az opera, amelyeket kutya kötelessége egy államnak támogatni, s emellett jól mennek olyan színházak is, melyek alig kapnak támogatást. Elkezdtem gondolkozni: miként lehet ebből ugyan jól élni? Rájöttem, úgy, hogy jót tesznek le az asztalra, ilyen egyszerű a trükkje. Az ember kiírja a nevét, s az nagyon jó érzés, hogy a néző meglátja a plakáton, s megveszi az előadásra a jegyet. Lehet, hogy nem is tudja, mire költ pénzt, hiszen ősbemutatóról is lehet szó, de a név garancia.

– Akkor ez a művészeti koncepció alapozza meg a gazdaságit is?

– Természetesen, de azt is figyelembe kell venni, hogy melyik műfaj tartja el a másikat, s valójában az egész színházat. Egy prózai darab, egy tragédia nem annyira vonzó, mint a „Jaj cica, eszem azt a csöpp kis szád”. Meg kell találni azt a pontot, hogy az operett, a zenés darab vagy a vígjáték tartsa el a prózait, amiért nem kérhetünk el annyi pénzt. Nagyon fontos, hogy a fiatalok bent üljenek a nézőtéren a prózán, de a jegyáraknál figyelemmel kell arra lennünk, hogy ők nem tudnak annyit áldozni erre. Szerencsére látogatják előadásainkat szép számmal a fiatalok, fontos, hogy nekik is rendezzünk és játsszunk. Igaz, én erőteljesen a zenés darabokban utazom, a rock és musical műfajába kapaszkodom, így szeretném elérni ezt a korosztályt, hogy tudjanak például Zrínyiről. A Szigeti veszedelmet ha kötelező irodalomként forgatják, lehet, hogy csak a fedőlapig jut el a diák, jobb esetben megveszi a mű kivonatát. Ha viszont mi ezt szépen becsomagoljuk jó zenével, akkor könnyebben fogyasztható. Találkoztam már olyan fiatallal, aki azért állt neki a Szigeti veszedelem elolvasásának, mert látta a Zrínyi-darabunkat. Ezzel már nyertünk.

– Több rendezése a magyar történelemből merít. Ez tudatos koncepció vagy egyszerűen önre találtak ezek a művek?

– Ha elveszítjük a kapcsolatot onnan lentről, akkor nincs jövő. Ha nem kapaszkodunk bele, akkor elvész a maradék hitünk, hogy a munkánk értelmes lehet, s nincs mire támaszkodnunk. Ahogy a mondás is tartja, amikor az ember kisgyerek, akkor szentül meg van győződve arról, hogy apa mindent tud. Amikor kamasz, akkor meggyőződése, hogy apa semmit nem tud, amit a harmadik korszak követ, amikor rájön arra, hogy apa mindent tudott. Mi pontosan így vagyunk a munkánkkal.

– Mi mindennel foglalkozik jelenleg?

– Jelen pillanatban egy tévésorozatot írunk a magyar televízió felkérésére, ezenkívül készül egy musical Báthory Erzsébetről. Nem a vérgőzös, üzekedő, szüzeket is gyilkoló vámpír hölgyről, hanem rehabilitálni szeretnénk őt. Szolnoki Péterrel, a Bonbon együttes egyik tagjával készítjük ezt, aki a Zrínyi-előadás után keresett fel engem. Készül továbbá a Lelkecském című musical, valamint a pálos rend megalakulásának elképzelt formájáról a Napébresztő című musical is íródik. A nemzeti trilógiát szervezzük jövő nyárra egy nagyobb turnéra, készül a Cirkuszhercegnő operett a Magyar Nemzeti Cirkusszal közösen. Ezeken kívül egy kínai turnét is előkészítünk, Egerben pedig rendezem a Gyertyafénykeringőt délelőtt, míg délutánonként a Kabaré című musicalt.

– Az iménti felsorolásból is kiderül, hogy rendezőként, forgatókönyvíróként és színészként egyaránt ismerhetik. Mégis melyik a legkevesebb ön számára ezek közül?

– Mondhatnám, hogy éppen az, amit teszek. Örülök, hogy így áldott meg az Isten, hogy ehhez sem értek, meg amahhoz sem, mégis mindegyikről azt hiszem, tudom csinálni. Közhelyként hangzik ez, tudom, mégis igaz, hiszen voltam polgármester is már, akkor azt szerettem. A rendszerváltozást követő első ciklusban az a település, ahol éldegéltem, úgy döntött, hogy legyen egy olyan polgármestere, aki kitalpalja a gázt, az iskolát és a vezetékes vizet. Ha őszinte akarok lenni, akkor arra vagyok a legbüszkébb.

Az, amit létrehozunk a színházban, vagy fönnmarad, vagy nem. Ha felmegyek a színpadra, vagy láttak, vagy nem. Ha telt ház van, akkor is érvényes ez, hiszen napról napra változnak az előadások, mást nyújtok, valami mindig változik az életünkben és játékunkban. De a mai napig, ha kimegyek a barátaimhoz azokra a helyekre, akkor ott a vezetékes víz, amiért emlékszem, hogy mennyit szenvedtem. Tudtam, olyan településen élünk, ahol ezt nem tudják megfizetni, ha pénzt akarok tőlük szedni, akkor soha nem lesz egészséges ivóvizük, ezért ki kellett lobbizni, jóformán kiénekelni és kitáncolni mindezt. Az volt a szerencsém, hogy el tudtam menni jó értelemben haknizni olyan helyekre, ahol utána azt tudtam mondani, hogy ezt most itt ingyen elénekeltem, de ezért tessék nekem segítséget nyújtani, például a terveket ingyen elkészíteni. Voltak még ehhez hasonló ravaszságok, a lényeg, hogy a vezetékes ivóvízhálózat kiépült és működik.

– Könnyebb egyébként úgy rendezni vagy épp forgatókönyvet írni, hogy ön színész is egyben?

– A színészkedéssel kezdtem annak idején a pályámat, s amikor visszaolvasom az írásaimat, akkor azonnal az jut az eszemben, hogy én mit kezdenék ezzel a mondattal, ha megkapnám. Ugyanígy van a rendezésnél is. A barikád mindkét oldalán lenni szerintem sokkal könnyebb. Nem véletlenül jöttem és jövök le a színpadról mint színész. Azt hiszem, sokkal többet tudok a színházról, minthogy föl merjek menni a színpadra. Pedig elismert voltam, főszerepeket játszottam, és számtalan díjat is nyertem alakításaimmal. Időnként áhított tisztelettel nézem a kollégákat, hogy miként mernek ők felmenni, hiszen ott ül több száz ember a nézőtéren, s mégis hogyan mernek megszólalni előttük? Amikor fellépek, akkor az előadás közben érzem a saját hibáimat, s már nem tudok úgy dolgozni, ráadásul állandóan rendezem magam.

– Határainkon túl, Besztercén született. Hogyan látja, feladata, missziója a mai magyar színházművészetnek, hogy a határon túli színházakat segítse?

– Mi őrzi meg a határon túli nyelvet? Az iskola és a kultúra, semmi más. Mert otthon vagy beszélnek magyarul, vagy nem. A szülők, ha gondosodni akarnak a gyerekről, akkor kénytelenek megtanítani az adott ország nyelvét, méghozzá nem alsó szinteken. Emiatt a tényleges anyanyelv háttérbe szorul, amit a kultúra, ezen belül pedig például a színház tud megőrizni. Ha nem támogatjuk a színházat ott, akkor el fog sorvadni. Ezért sem szabad kiüldözni a nézőt, igenis olyan darabokat kell játszani, melyek vonzzák az embereket, hiszen nem csupán egy előadást néznek meg ilyenkor, hanem találkoznak és barátkoznak egymással.

Hirdetés

Kommentek

ARC

Bayer Zsolt: Férfitestbe kényszerített leszbikus nő vagyok

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.

Megjelent:

A liberalizmusból mára komplett elmebaj lett, az eszmét körüllengő gondolatiság teljesen eltorzult – mondta nekünk a jobboldalon népszerű publicista, aki az új könyvét mutatta be Szegeden.

Tovább olvasom

ARC

Szeged Szépe imádja, ha keményen földhöz vágják

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.

Megjelent:

Kékegyi Szimonetta, azaz Szeged Szépe december kilencedikén átadja koronáját és címét egy új szépségnek, aki egy évig viselheti majd azt.

Tovább olvasom

ARC

Az illatok gyógyítják a testet és a lelket is!

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.

Megjelent:

Szerző:

És erről Szegeden hamarosan bárki meggyőződhet akár saját maga is.

Tovább olvasom

Aktuál