Becsüljük meg, amink van!

Nem tudom elképzelni, hogy mi lenne abban olyan jó, ha a magyar labdarúgó-válogatott nem jutna ki a franciaországi Eb-re. Értékünk persze önmagában ettől nem lenne több, de nem azokat az időket éljük, amikor bármilyen siker után fanyaloghatnánk.

Győztünk egy roppant fontos meccsen. Magyarország-Feröer: 2-1. Egy ilyen meccsen, amikor egy győzelemmel megvan legalább a pótselejtező, teljesen mindegy, hogy hogyan nyerünk. Mint ahogy az esetleges pótselejtezőn sem fog semmi más számítani: ha legyűrjük az ellenfelet, mehetünk Franciaországba. Nem mellesleg ahogy arra számtalan példát láthatunk, a mai futballban már nem létezik az a válogatott, ami ellen elég kiküldeni a mezt a pályára.

Na jó, talán szegény Gibraltár volt az, aki igazán kilógott a mezőnyből.

Egyszerűen Európában a legtöbb helyen megtanultak védekezni, és koncentráltan játszani – hiszen jóval nehezebb a kreatív, támadójátékot játszani, pláne, ha nincsenek hozzá megfelelő képességű labdarúgóid.

Dárdai Pál

is valami hasonlót ismert fel: a magyar csapatban nagyon kevés az olyan futballista, aki képes „tempót diktálni”, viszont egy relatíve szervezett védekezéssel sokkal inkább benne van az, hogy – főleg egy pontrúgásból – egyszer sikerül betalálni, ami akár elég is lehet a győzelemhez. A magyar csapat nem tud 90 percen keresztül dominálni, ezen pedig változtatni egy év alatt nem lehet.

Nyilván szemre sokkal tetszetősebb a spanyolok vagy más topválogatott játéka, de az erős naivitás, hogy mindezt viszont lássuk hazánk fiaitól. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, mint ahogy abban sem, ha Feröert legyőzi egy csapat. Azt a Feröert, amely egyébként oda-vissza legyőzte a görögöket. Érthetetlen, hogy miért kell abban is megtalálni a rosszat, amikor a magyar válogatott legalább a pótselejtezőt bebiztosította csütörtöki győzelmével, és ha a lettek lesznek szívesek nem kikapni hazai pályán a kazahoktól, akkor ez a győzelem éppen az egyenes ági kijutást eredményezi, hiszen így legjobb csoportharmadikok lennénk. Nem mondom, könnyű elképzelni egy szebb meccset, mint ami Feröer ellen volt, de ezen a meccsen semmi más nem számított, csak hogy meglegyen a három pont. A korábbi selejtezőkhöz képest ebben a csoportban egyetlen szégyellnivalónk sem volt. Természetesen bosszantó momentumok akadtak: elég csak az észak-írek elleni idegenbeli meccs utolsó pillanataira gondolni, ha ott kihúzzuk, az, hogy mit játszik egymással kedden Lettország és Kazahsztán, huszadrangú lenne számunkra. Vagy ha a hazai észak-ír meccset nem bukjuk el szintén a végén – de persze a „ha” továbbra sem játszik a sportban. Viszont, leszámítva talán nyitómeccset, a többi derbi egyikén sem kellett szégyenkeznünk. A görögök ellen nyilvánvalóan sörmeccs volt, egyik csapat sem nyerhetett igazán nagyot, pláne, miután Pireuszba is eljutott a hír, hogy a románok magabiztosan vezetnek Tórshavnban. A magyar válogatottnak sokkal több tartása volt, mint az előző években – még ha a kulcspillanatokban sokszor nem is ugrott igazán nagyot, de a kötelezőeket hozta. Észak-Írországban több mértékegységnyire álltunk a győzelemtől, hol centikre, hol másodpercekre: de vajon a meccs előtt mennyien gondolták volna, hogy meg tudjuk csinálni? Valószínűleg kevesen… A magyar válogatott több összetevőben is elmaradott mondjuk a középmezőnytől: a válogatott játékosai között elvétve találhatunk topligában valóban játszó labdarúgót, a klubcsapatoknál nagy szó, ha megérjük az augusztust, és az edzőink sem árasztják el Európa klubjait. De mégis, ebben a sorozatban azt hoztuk, ami legalább egy pótselejtezőre elég. Tekintve az elmúlt évek tendenciáját, amikor nagyon messze voltunk a kijutástól, ez egy hatalmas dolog. Persze, lehet azzal jönni, hogy erre a 24 csapatos Eb-re jóformán csak az nem jut ki, aki nem akar. Mindenesetre Törökország vagy Hollandia, Szerbia pedig már biztosan nem lesz ott Franciaországban jövőre, a svédek pótselejtezni kényszerülnek, és a Real Madrid középpályásaival felálló horvát csapat is igencsak megszenved a kijutással csoportjában. A felsorolt válogatottak az előbb taglalt kritériumok valamelyikében pedig egész biztosan előrébb járnak nálunk. Ezért a lebonyolításért pedig az UEFA-n kívül senki sem felelős, már ha egyáltalán van felelőse: alkalmazkodni kell a körülményekhez, a szabályokhoz, nem pedig kritizálni azokat. Ha megbüntetnek azért, mert 55-el mentem a városban, akkor nem a KRESZ a hibás, hogy miért 50-et ír elő. A magyar csapat egy kis szerencsével, vagy talán azzal a pici tényezővel, ami a többi csapatot segítette, elérhette volna a második helyet, ugyanakkor így sem áll messze Franciaországtól.

E helyett mennyivel jobb lenne arról beszélni, hogy képesek voltunk egy selejtezősorozatot lehozni úgy, hogy nem égtünk meg sehol a szó szoros értelmében, és a sokszor a szilveszteri kabarékba illő kapott gólok eltűntek a válogatottnál. Nincsenek óriási klasszisaink, de úgy tűnt, végre megtanultunk összeszedetten játszani, és nem omlunk össze a kiemelt meccseken sem. Ezt mindenképpen meg kellene becsülni – legalább azt a kevés pozitívumot, ami a magyar csapatban benne van.

Mert van benne.