Vélemény: A padló alatt

Fiainkat szinte megszégyenítették az apró román legénykék, akik úgy futottak le bennünket, ahogyan akartak és – valljuk be férfiasan – egy kis szerencsével háromnál is több gólt rúghattak volna Bogdán Ádám hálójába.

Kikaptunk. Mással is előfordul, nincs ebben semmi különös, velünk miért ne történhetne ilyesmi? Persze, a fociban – az más. Meg a románok ellen, az végképp. Pedig hogy készültünk, micsoda „felvezetése” volt a bukaresti mérkőzésnek. A médiában az elmúlt egy hétben csak a győzelemről olvashattunk, arról, hogy most vagy soha, nem szabad félnünk, remegő lábakkal kimenni a zöld gyepre, mert hát jobbak vagyunk, mindenképpen győznünk kell. Ehhez hasonlókat láthattunk, halhattunk, méghozzá nemcsak a bulvársajtóban, hanem a magukat úgynevezett komoly sajtóorgánumként megjelölő médiában is. Fűtött, felfokozott idegállapotban volt az egyszerű szurkoló, aki naná, hogy szerette volna a nemzeti együttes győzelmét, a tollforgatók zöme, de – sajnos – maguk a válogatott focistái is, akik elhitték, elhitették velük, hogy jobbak, most meg lehet, mi az, hogy meg lehet, meg kell verni a románokat 50 ezer néző előtt a Bukarestben! Azután mégis remegő lábakkal jöttek ki a pályára. Már a magyar himnusz játszása közben látszott az arcukon a hihetetlen feszültség, vagy inkább félelem, ami nem jót sejtetett a továbbiakra nézvést. Jó, jó, a román közönség óriási füttykoncertet, ordibálást rendezett nemzeti himnuszunk alatt, de ez várható is volt. Annak ellenére, hogy Victor Ponta miniszterelnök „európai magatartást” és kulturált szurkolást kért a stadionba kilátogató nézőktől. (Mi sem akartunk lemaradni az európaiság demonstrálásában: nemes egyszerűséggel hátat fordítottunk a pályának, amikor a románok himnuszát játszották…) Egy profi labdarúgót vagy csapatot azonban nem szabad, hogy befolyásoljon ilyen külső körülmény. S az sem, hogy egy kardinális hiba után már a második percben hátrányba kerülünk. Éppen ellenkezőleg, ilyenkor kell megmutatni, hogy erősek, egységesek vagyunk, harcolunk egymásért, meg annak a milliós auditóriumnak az elvárásaiért, amelyet ki kell szolgálnunk. Határon belül és kívül. Bármilyen körülmények között. S ha látjuk, hogy aranylábú fiaink felszántják a pályát, küzdenek a jobb, elfogadhatóbb eredményért, még a vereségre is másként tekintünk: akkor is fáj, de legalább megmarad bennünk az az érzés, amelyet akkor tapasztalunk magunkban is, ha a nálunk erősebb ellenfél fölülmúlja a mi teljesítményünket. Ezt azonban a bukaresti estén nem tapasztalhattuk. Fiainkat szinte megszégyenítették az apró román legénykék, akik úgy futottak le bennünket, ahogyan akartak és – valljuk be férfiasan – egy kis szerencsével háromnál is több gólt rúghattak volna Bogdán Ádám hálójába. Aki mellesleg a magyar csapat legjobbja volt ezen az összecsapáson, őt nem hibáztathatjuk a csúfos kudarcért. S hogy ez a románok elleni szégyenteljes szereplés ne csak egy „sima vereség” legyen, arról bőven gondoskodtak a két csapat szurkolói és a bukaresti csendőrök is. Nem csak a már említett füttykoncert és a hátat fordító szurkolótábor abnormális jelenségét írhattuk e mérkőzés krónikája mellé, hanem például azt a zsigeri gyűlöletet, ami a román főváros rendfenntartói részéről megnyilvánult a magyar szurkolókkal szemben. Nem egy hírforrás erősített meg, hogy érkezésük után alig léptek ki a vasúti pályaudvarról, a román csendőrök azonnal spray-vel fújták le őket, később a stadionban leköpködték honfitársainkat, sőt, néhányan a gumibotozást követően kórházba is kerültek e szívélyes fogadtatás után…A stadionban szinte állandóan szólt a : „Kifelé, kifelé a magyarokkal az országból!Lepisiljük Magyarországot!” A mi szurkolóink sem voltak restek, ők pedig a „Ki nem ugrál, büdös román” rigmust skandálták. Ami viszont nyilván mindenkinek szemet szúrt, az nem mást, mint egy jól látható tábla, amelyet román szurkolók egy csoportja tartott és csak az évszám állt rajta: 1918. Hát, ebben a vérlázító megnyilatkozásban sem sikerült Ponta miniszterelnöknek érvényesíteni korábbi kérelmét, jelesül az európai szurkolásra való buzdítást. Nos, kíváncsi leszek, hogy az UEFA, amely árgus szemekkel figyeli minden egyes budapesti válogatott mérkőzésünkön a szurkolók viselkedését, most tesz-e lépéseket e szélsőséges provokáció ellen? Persze, arra már nem is merek gondolni, hogy Viviane Reding vagy Neelie Kroes, az Európai Unió két jeles személyisége, az emberi-jogok éber védője, esetleg felszólal majd szomszédunk ellen valamelyik bizottsági ülésen és szankciókat követel a románok gyalázkodása miatt. Amit egyébként a televízió, s azóta az internetes megosztók jóvoltából az egész világ láthatott! Egyszóval nem volt szép esténk, s nemcsak a fenti mocskolódások miatt, hanem a fájó vereség miatt sem. Nem gyógyítja be a sebeket egyhamar az sem, hogy a fiúk önkritikusan bevallják gyáva és tehetetlen játékukat, amire nincs magyarázat, de az sem, amit Egervári Sándor szövetségi kapitány mond, nevezetesen, hogy „Nem szabad megkérdőjelezni az előrelépést.” Könyörgöm, csak ezt ne mondta volna, hiszen az egyszerű szurkoló is felfogja: ezzel a csapattal nincs és sajnos valószínűleg nem is lesz előrelépés! Merthogy néhány nap múlva jönnek az észtek, akik ellen a hollandok is az utolsó pillanatban rúgott góllal menekültek meg a vereségtől. Mi pedig nem a padlón, hanem alatta vagyunk… De ne zuhanjunk letargiába, hiszen annyi örömet szereznek nekünk azok a sportolóink, akiket nem emleget annyit a média, nem sztárolják őket, mégis teljesítenek a magyar címeres mezben: Vajda Attila, Hosszú Katinka, Gyurta Dániel, Medveczky Erika, a magyar férfi tőrvívó és vízilabda csapat, Pars Krisztián, Kozák Danuta, Vasbányai Henrik –Mike Roland, hogy csak néhányat említsünk azok közül, akikre mindig felnézhetünk. S ezt meg is tesszük. Bukarestet pedig igyekszünk feledni. Igaz, ez sem könnyű feladat.