Vélemény: Nem szeretnek bennünket a svájciak…

Az ország nyelvét (ráadásul Svájcban hármat) nem beszélő, a munkavállalási előírásokat nem ismerő idegen alig számíthatott a befogadó közeg jóindulatára. S ma sem számíthat.

Másokat sem kedvelnek igazán, természetesen magukon kívül. Hogy ennek mi az oka? Íme a hivatalos magyarázat: a sok (kelet-európai) bevándorlótól féltik az ország lakosságát! Éppen ezért olyan diszkriminatív döntést hozott az alpesi ország szövetségi tanácsa, amely szerint május elsejétől korlátozásokat vezet be a kelet- és közép-európai országokból érkező és munkát vállalni szándékozó polgárokkal szemben. S hogy ez a gyakorlatban mit is jelent? Körülbelül azt, hogy az Európai Unióhoz 2004-ben csatlakozott országok közül nyolc - köztük Magyarország -- állampolgáraival kivételezést tesznek és évente mindössze 2200 munkaengedélyt adnak ki, azt is legfeljebb öt évre. A szövetségi tanács (amely voltaképpen az államszövetség kormányának felel meg) jövőre felülvizsgálja ezt a döntését és módosíthatja a mostani keretszámokat. Azt viszont már most borítékolhatjuk, hogy nem fogja őket módosítani. Érdekes mód, a többi, az úgynevezett „fejlett EU-országokra” ez a korlátozás nem vonatkozik. Ez kiderül a tavalyi statisztikai mutatószámokból is, amelyek szerint a 2011-es esztendőben a legtöbben Németországból, Portugáliából és Franciaországból érkeztek a helvétekhez, csak ezután következnek a koszovóiak és az Eritreából menekültek, akik letelepedésért folyamodtak. Az érintett nyolc kelet- és közép-keleti EU-s országból nincsenek a „toplista” első öt helyén, a múlt év második felében összesen 4700-an kértek munkavállalási engedélyt. Ezt a számot kívánják most a felére csökkenteni május elsejétől. Az intézkedés hátterében kétségkívül a Svájci Néppárt azon törekvése áll, amely szerint „alaposan meg kell szűrni” a bevándorlók számát, határt szabni az idegen munkavállalók tömeges megjelenésének, s elsősorban a hazai munkaerőt kell foglalkoztatni. Az elképzelés még átmenő osztályzatot is kaphatna, ha nem ismernénk valamivel jobban a svájci és a nyugati munkavállalói struktúrát. Jól tudjuk, hogy vannak olyan munkák, amelyeket a honi, esetünkben a svájci munkás nem hajlandó elvállalni: az utcaseprőtől, a konyhai alkalmazotton keresztül a szállodai takarító munkásig szinte mindenki külföldi. Korábban ezeket az embereket gyakrabban, napjainkban - a szigorúbb munkaügyi ellenőrzéseknek köszönhetően - kevesebb alkalommal verik át, csapják be és hozzák megalázó, hátrányos helyzetbe. A napokban olvastam Nagy Abonyi Melinda, vajdasági írónő Galambok röppennek föl című regényét, amely kiválóan érzékelteti a fentebb elmondottakat. Az egykori Jugoszláviában élő magyar család kisebbségi létét svájci vendégmunkáséletre cserélte fel, s mindeközben olyan megpróbáltatásokon ment keresztül, amelyek a civilizált világ számára szinte elképzelhetetlenek. De léteznek. Nagy Abonyi Melinda gyermekkorában telepedett le szüleivel az alpesi országban, német nyelven ír, könyvét (Tauben fliegen auf) a Német Könyvkiadók Egyesülete, majd a Svájci Könyvkiadók Társasága 2010-ben az év könyvének választotta. E művében rendkívül markáns módon, tényszerű és tárgyilagos megközelítéssel írja le azokat a körülményeket, amelyek a vendégmunkásokat fogadták ebben az országban. Azt hiszem az alábbi rövid idézet ezt kiválóan érzékelteti. „ Apa fél évig feketén dolgozott anélkül, hogy tudta volna. Minden rendben, mondta akkori munkaadója, Fluri, a mészáros, a papírok már úton vannak. Egyik munkatársa, aki kedvelte apámat, bogarat ültetett a fülébe, hé, te Miki, a Fluri többet keres rajtad feketén, érted? Gyönge kilencszáz frank volt hó végén apa borítékjában, mert az étkezést és a hentesbolt fölötti szoba bérét levonták a fizetéséből. Olyan volt a munkatársa megjegyzése apának, mint egy kijózanító pofon, összeadta, mennyi egy meg egy, összeszedte minden bátorságát, és így szólt a főnökéhez: Wenn kein Papier, Miklós gehen, „Ha nincs papír, Miklós menni.” És apa, aki ezután elcsodálkozott, hogy az ő kis mondatának milyen nagy a hatása. Néhány héttel később ugyanis megkapta a munkavállalási engedélyt, és még némi fizetésemelést is, amit nem is kért, mert akkoriban még nem tudta, hogy a munkatársai majdnem kétszer annyit keresnek, mint ő. Miért nem? Itt nem szokás a fizetésről beszélni!, ez volt az egyik első mondat, amit megértett, mondta apa…Amit annak idején apa szintén nem tudott, az az volt, hogy a feketemunkával kitolódik az úgynevezett Familiennachzug, a családegyesítés, azaz a család őutána való költöztetése, ami akkor lehetséges, ha valaki rendelkezik tartózkodási és munkavállalási engedéllyel…Még ma is hallom édesanyám megbántottságtól élessé váló hangját: három évbe, tíz hónapba, tizenkét napba tellett, míg végre megérkezett a beutazási engedély, a gyerekeké. ” Különösebb kommentárt nem szükséges fűzni a leírtakhoz. Az ország nyelvét (ráadásul Svájcban hármat) nem beszélő, a munkavállalási előírásokat nem ismerő idegen alig számíthatott a befogadó közeg jóindulatára. S ma sem számíthat. Annál inkább, mert ma már a legtöbb nyugati országban radikalizálódtak azok a nézetek, amely szerint meg kell őrizni a társadalom tisztaságát (lásd a norvég pszichopata tömeggyilkos Breivik tárgyalásán elhangzottakat), s ez ahhoz vezet, hogy nemcsak a most munkát vállalni szándékozókat érintik a különféle diszkriminatív intézkedések, eljárások, hanem azok sem hajthatják nyugodtan álomra a fejüket, akik munkájukkal évtizedek óta hozzájárulnak az adott ország fejlődéséhez. Időnként már az is elhangzik, hogy: menjenek haza! Hova haza, amikor egykori otthonukban más lakik, s már szüleik hosszú évek óta gondozatlan sírját is benőtte a gaz. Meg a feledés. S ki fogja akkor söpörni az utcákat, ki mosogat a vendéglők konyháin, ki takarítja a csillogó-villogó szállodákat, az irodaházakat, a bankokat? Erre bizonyára nem gondolnak sem a svájci, de más nyugati országok diszkriminációs intézkedéseit kiötlő grémiumok sem.