Vélemény: Nagy jogok, kis kötelességek…

Azért tűnik számomra rokonszenvesnek a nemzeti konzultáció során annak a csaknem egy millió embernek az állásfoglalása, miszerint „az új alkotmánynak a jogok mellett a kötelezettségekre is ki kell terjednie.” Világos beszéd. Mert, ha a jövőben is csak azért alkotunk törvényeket, rendszabályokat, hogy azok papíron maradjanak, akkor kár volt a nagy erőfeszítés.

Javában zajlik még az új alkotmány körüli pártcsatározás, ha azt egyáltalán annak lehet nevezni. Tudniillik az a párt, amelyik csak kívülről szemléli a dolgokat, szándékosan bojkottálja a tevőleges részvételt, annak, véleményem szerint, nemigen van (lenne) erkölcsi joga beleszólni a magyar alkotmány megformálásának, kialakításának mikéntjébe. Így azután a csatározás szót inkább a hangoskodással lehetne felcserélni, azt is csak az egyik fél jellemzésére használni. Nem is ebbe szándékozom belemerülni, inkább a kisembernek a szemszögéből próbálom megközelíteni a kérdést. Tudniillik most, amikor az országnak 62 év után újra magyar és az élet minden területét az eddiginél markánsabb szabályrendszerbe foglaló alkotmánya lehet, oly’ sokszor elhangzik a jogok és a kötelességek kifejezés. Használják ezeket a kifejezéseket mind a jobb-, mind a baloldalon. Kell is, hiszen az elmúlt időszakban igencsak elkoptattuk őket, mi több a jelentésüket is alaposan megváltoztattuk. Hogy mire is gondolok? Arra, amit mi a hétköznapokban érzékelünk. Arra, hogy a jogainkat minden alkalommal fennen hangoztatjuk, ha úgy érezzük nem részesültünk megfelelő bánásmódban, anyagi vagy erkölcsi elismerésben, esetleg hátrányos helyzetbe kerültünk - saját vagy mások hibája miatt. Ám amikor a kötelességeinkre terelődik a szó, akkor jóval „szerényebbek” vagyunk, egyszerűen elfelejtjük, hogy a sokat hangoztatott jogainkat minden esetben ki kellene egyenlíteni kötelességeinkkel. De vegyünk néhány példát a mindennapi életből, amelyet mindannyian láthatunk, érzékelhetünk, átélhetünk saját környezetünkben is. Több éve nem szabad a mobiltelefont használnunk a kocsiban, csak akkor, ha rögzített helyzetben kihangosítjuk. Ezzel szemben mi történik nálunk? Alig száll be az illető az autóba, veszi elő a maroktelefont és máris intézi halaszthatatlan ügyeit! Viszonylag sokat utazom a tömegközlekedés járművein, nem egy alkalommal figyeltem meg: szinte minden harmadik autós telefonozik! A kérdésem csak annyi: hányan fizettek már büntetést ezért? Azért, mert veszélyeztetik embertársaik és saját életüket? De maradjunk még a gépkocsiknál. Az sem újdonság már, hogy évek óta kötelező a biztonsági öv használata. A városban ezt a rendeletet sem tartjuk be igazán, a legtöbbször azzal az indokkal, hogy: minek bajlódjam vele, úgy sem ellenőriznek! A gyermekülések szabályos használatáról pedig inkább ne is ejtsünk szót. S ez még szomorúbb, hiszen a gyermekeink biztonságáról, épségéről, netán az életéről van szó. S még mindig a gépkocsikról. Nevezetesen a mozgássérültek számára kiadott parkoló igazolvánnyal rendelkező autósokról. Nagy társadalmi vitát váltott ki a közelmúltban, amikor szigorúbban akarták rendezni ezt a kérdést. Jelesül azt akarták elérni, hogy csak azok kapjanak ilyen igazolványt, akik valóban jogosultak erre, továbbá vagy ők vezessék a járművüket, vagy ők is legyenek az autóban, ha azt a közforgalomban használják. Nos lett is belőle nagy felháborodás, tiltakozás, különféle jogokra való hivatkozás. (Félreértés ne essék, akinek tényleg szüksége van ilyen járműre, illetve igazolványra, nem férhet kétség jogosultságához.) Ám mit lát az ember nap mint nap az utcán? Megáll a parkolóban a több tízmilliós terepjáró, kiugrik belőle a jól kigyúrt, izompacsirta tulaj, a kocsiban látható helyre rakja a mozgássérülteknek szánt parkoló bérletet, azután a rágógumit ütemesen rágva ruganyos léptekkel odébbáll… Más. Önkormányzati rendelet szabályozza minden településen a kutyasétáltatást: pórázon és szájkosárral szabad a házi kedvenceket emberek közé vinni. Valószínűleg nincs olyan kedves Olvasó, aki ne látott volna még a legforgalmasabb sétálóutcán vagy a gyermekjátszótereken nagytestű, alkalmakként harci kutyákat sétáltató tulajdonosokat. Ha esetleg szól nekik az ember, akkor jobb esetben azzal hárítanak el, hogy nem harap, szereti a gyerekeket is! (Az elmúlt hetek tragikus esetei éppen az ellenkezőjét bizonyítják…) Rosszabbul járunk akkor, ha fenyegetően lépnek fel az önérzetükben megbántott kutyások, vagy, ha ránk uszítják állataikat. Volt erre is példa. S ha már itt tartunk: tilos a kutyák futtatása játszótereken. Hányan tudnának beszámolni arról, hogy éppen itt sportoltatják kedvenceiket a tulajok! A hátrahagyott kutyapiszokról nem is beszélve. A kerékpáros-autós-gyalogos viszonylatban történő örökös viszály közismert. Az is, hogy nagyvárosainkban kevés az épített kerékpárút, legfeljebb felfestett utak vannak, amelyek gyakran nagyobb veszélyt jelentenek a közlekedés minden résztvevőjére, mintha nem is lennének. Az viszont tény, hogy a bringások sem tartoznak a legfegyelmezettebben közlekedők közé. A szegediek ezt talán mindenkinél jobban tanúsíthatják. A belvárosi Kárász utcán, amely több mint egy évtizede sétáló utca, olyan vehemenciával hajtanak végig, hogy a gyalogosok jobbra-balra ugrálnak előlük. Mindeközben a kicsiny gyermekek ott totyognak a szüleik, nagyszüleik mellett vagy bámulatos ügyességgel hajtják pici „motorjaikat”. Számtalan kisebb-nagyobb baleset volt már az elmúlt években a féktelen drótszamarasok jóvoltából. S lesz is, ha nem büntetik őket rigorózusabban. A dohányzásról. Amióta nem szabad a villamos-, troli- és buszmegállókban dohányozni, mintha megtáltosodtak volna a pöfékelők! Annyi csikket a „békeidőkben” sem láttunk, mint mostanság. Pedig éppen az volt a célja a rendeletnek, hogy ezek a helyek is tisztábbak, egészségesebbek, esztétikusabbak legyenek. Hát nem lettek. S nem is lesznek, amíg a fenti rendelkezéseknek, lett légyen az kormány- vagy önkormányzati rendelet, nem szerzünk érvényt! Azért tűnik számomra rokonszenvesnek a nemzeti konzultáció során annak a csaknem egy millió embernek az állásfoglalása, miszerint „az új alkotmánynak a jogok mellett a kötelezettségekre is ki kell terjednie.” Világos beszéd. Mert, ha a jövőben is csak azért alkotunk törvényeket, rendszabályokat, hogy azok papíron maradjanak, akkor kár volt a nagy erőfeszítés. Úgy látszik azonban, hogy az emberek érzik a mindennapokban azt a kiegyensúlyozatlan állapotot, amely a jog és a kötelesség között jelentkezik. Ha ezt sikerül felszámolni, illetve egyensúlyba hozni, akkor lehet igazán „rend a házunk táján”, ami egyébként alapvető ismérve minden fejlett társadalomnak. Legalábbis, véleményem szerint…