Négy nemzet tragédiája Veszprémben

Persze, tudom én, hogy a tragédiát nem lehet mindig megállítani. De megelőzni? Mert akárhogy is vesszük, a rablások növekedése, a kegyetlen, olykor lincselésszerű gyilkosságok gyakorisága beszédes jelenség. Nagyon szomorú hangokkal üzen nekünk, magyaroknak. És most már, aki struccot játszik, hogy ez nem egy folyamat, és ne is keressünk összefüggéseket - uram atyám, netán vallási felekezet, szexuális hovatartozás vagy bőrszín alapján -, annak lehet, hogy át kell értékelni a ma magyar közéletet; a bűnelkövetések tekintetében mindenképp.

A bűnözési hullám a tetőfokára hág Magyarországon. Alig pihentek meg a nyomdagépek, miután a hétvégére kilőtték jóslatsorozataikat, miszerint talán alábbhagy a mindennapi „bankrablósdi", szombat és vasárnap, ugye a család, és ilyenkor még az elvált, bűnöző hajlamú mihaszna is a kislányával sétálgat, nagyi levese után cukrászda, miegymás. Viszont azt, ami ezen a hétvégén megtörte a csendet, még a legelvadultabb képregények kockáiba sem merte beleálmodni senki. Vasárnap hajnalban megdöbbentő tragédia rázta meg Veszprém óvárosát. Egy szórakozóhelyen halálosan megsebesítették Marian Cozmát, az MKB Veszprém kézilabdacsapata és a román válogatott játékosát. Cozmát az ismeretlen elkövetők szíven szúrták, a játékos a kórházban halt bele sérüléseibe. A veszprémi együttes két másik légiósa, a horvát Ivan Pesic és a szerb Zarko Sesum is súlyos sérüléseket szenvedett, rájuk akkor támadtak az elkövetők, mikor haldokló társukhoz guggolva próbálták őt élesztgetni. Pesicet hátulról vesén szúrták, Sesumot pedig a fején érte ütés vagy rúgás. Az ő állapotuk szerencsére már stabilizálódott: túl vannak az életveszélyen. Veszprémben és az ország számos nagyvárosában, így Szegeden is csendes megemlékezést tartottak a délutáni órákban, gyertyákat gyújtottak, könnyeket törölgettek. Gyászol Veszprém, gyászol a magyar sportélet, gyászol Románia, Horvátország és Szerbia is. A gyilkos tragédia ugyanis négy országot érint, három állam a fiait veszítette el, és a negyedik nem tudta megvédeni őket. Tovább nem merészkednék, hiszen olyan feszült a helyzet, és úgy forr bennem a düh, harag, elkeseredettség, hogy... ilyenkor tapasztalt kollégám mindig azt tanácsolta, hogy számolni kell, tízig, tizenötig. Na de mi van, ha már elfogytak a számok? Persze, tudom én, hogy a tragédiát nem lehet mindig megállítani. De megelőzni? Mert akárhogy is vesszük, a rablások növekedése, a kegyetlen, olykor lincselésszerű gyilkosságok gyakorisága beszédes jelenség. Nagyon szomorú hangokkal üzen nekünk, magyaroknak. És most már, aki struccot játszik, hogy ez nem egy folyamat, és ne is keressünk összefüggéseket - uram atyám, netán vallási felekezet, szexuális hovatartozás vagy bőrszín alapján -, annak lehet, hogy át kell értékelni a ma magyar közéletet; a bűnelkövetések tekintetében mindenképp. Mert oka van annak, hogy így felerősödtek az elmúlt évek során ezek a csoportosan elkövetett, garázda, gyilkos bűntettek. A veszprémi tragédia előtt néhány nappal egy rendőrautót vett körbe, és kezdett ütlegelni kerti szerszámokkal egy társaság. Szóval nekünk, magyaroknak, és főként a kormánynak, lévén a közbiztonság az ő felelőssége, három állam felé kell majd magyarázatot adnia, hogy... mi van itt? Hány ártatlan embernek kell meghalnia, mire anélkül, hogy vezetői állásából kirúgnák, szabadon kimondhatja, hogy probléma van itt, kérem, társadalmi betegség. És ezt bizony elkezeltük, nem is kicsit, nagyon. Érdemi gyógyításra lenne szükség, nem tüneti kezelésre, elfedésre. Hogy jutottunk oda, hogy nem szabad már a nevén nevezni, ami az, ami. A távirati irodák és különböző hírportálok csak úgy idéznek be bizonyos szavakat, kifejezéseket, megnevezéseket, hogy a médiumot részben vagy egészben fenntartó állam földjén meggyilkolt ifjú nemzetének sajtóhíreit fordítják le, kivédve ezzel az esetleges büntetést, civil tiltakozást, munkahelyvesztést stb. Értik ezt a megzavarodást, mert én nem?! Nyugodj békében, Marian Cozma, én nagyon sajnálom, és ha látod mindezt fentről, tudnod, bíznod kell benne, hogy te voltál az utolsó, s reménykedj, reménykedjünk, hogy tragédiád sokakat elgondolkodtat, mert gondolkodni még szabad...