Megmenekülhettem

Szombat délután kiszabadítottak a nem önként vállalt rabságomból, ezért elküldöm a megígért mosolyt egy fényképről Önök felé. A dichotóm, ’mindent vagy semmit’ alapú gondolkodási mód kötötte le figyelmemet tanulmányaim alatt, és épp azon lamentáltam, hogy a pszichén túl milyen helyzeti tényezők kényszeríthetik az embert a ’mindent vagy semmit’ döntésre, amikor lenyomva a szoba kilincsét rájöttem: rabságba kerültem.

Természetesen nem egy rosszakaró cinikus tréfájával álltam szemben, hanem egyszerűen egy kiakadt zár űzte velem rosszízű tréfáját. Mi sem természetesebb, hogy időre szerettem volna valahova odaérni, de már így is késésben voltam. Három dolog feletti gyerekes félelmeimen mosolyodtam el hirtelen: a páternoszter, a forgóajtó és a bezártság. Az utóbbi ugyan nem mozog, éppen hogy egyhelyben van, talán pont ez a probléma. Közben kikopogva a szobámból már hallottam a segítségnyújtási szándékot, amikor elmagyaráztam, hogy nagyon őszintén szeretnék kijutni, bár végső esetben megfordult a fejemben a gondolat, hogy íme, itt az igazi alkotói műhely: innen ki sem lehet jutni. Megírom életem fő művét, miközben az ablakon át táplálnak, az internet korában már nem létezik világtól való valós elszigeteltség. Mindeközben kisült, hogy belülről lehet csak szétszerelni a kilincset, mert a rögzítő csavar belső oldalon található, kaptam a lelkes utasításokat, hogy keressek egy szemöldökcsipeszt, amivel kicsavarom. Tény, hogy soha még ilyen nagy szükségét nem szenvedtem szemöldökcsipesznek, de egyértelmű vizsgaidőszak háborús területeit láttam csak: könyvek barikádjait, néhol könyveket, és még elszórtan néhány könyvet. Ám ekkor csodák csodájára találtam egy elfedett reluxa fémdarabot, ami alkalmasnak tűnt a műveletre, és bár közel vért izzadva, de szétszereltem a kilincset. Utóbb kiderült, hogy mindez hasztalan volt, mert a kilincs nyelve ettől még nem szabadult ki, ezen a ponton határozták el külső kooperatív csapatom tagjai, hogy jöhet a szembeszomszéd: a karosszérialakatos. Megadtam magam a határozatnak. A karosszérialakatos megállapította, hogy itt nem lehet mit tenni, mert ezen az ajtón legfeljebb feszítő vassal lehet bejutni. Elérkeztünk a „B” tervhez. Egy ipari méretű létra került az ablakom alá, ahol az eredetileg reluxa jellegű sötétítést idővel már felváltotta a redőnyös megoldás, ami éppen a közelmúltban szakadt le. Ettől még elegendő fény jutott a szobába épp a munkasaroknál lévő ablak miatt, amin viszont a szúnyogháló miatt nem lehetett bejutni. Kinyitva az ablakot, rázkódó röhögés mellett igyekeztem kézi erővel feltekerni a leszakadt redőnyt, hogy olyan rés keletkezhessen, amin a karosszérialakatos végül egy tigrisbukfenc keretein belül bevetheti magát a létráról a szobámba. Földet érve közölte, hogy nem sejtette, hogy a mai nap folyamán még leányablakon mászik be létrán keresztül, én biztosítottam, hogy ezt hasonlóképpen látjuk. Végül tettre kész emberünk egy gigantikus csavarhúzó segítségévek kiütötte a zsanérokat és leemelte az ajtómat, megerősítettem, hogy egy életen át üldözni fogja az örök hálám. Kiszabadulva rabságomból vasárnap hajnalig tartó nagyszerű, szeretetteljes beszélgetésekben volt részem, köszönet érte a barátoknak, akik mellettünk állnak éppúgy a jóban, mint a rosszban is. Megérte kitörni a fizikai rabságból, bár a szellemi szabadság már örökre enyém, bárhol legyek is fizikai rabságban. Kedves Olvasók! Nekem az írás a tortahab tetején levő magozott meggyszem. A nagy ívű gondolatokon túl megajándékozhat bennünket a leghétköznapibb mondanivaló egyéb megvilágításainak a lehetőségeivel is. Szerettem volna ez alkalommal is mosolyt ajándékozni, fogadják el kérem a mosolyt egyaránt a gondolataimból és a fényképről.