A bajba jutotthoz néha „küldetnek”

Szombat este már egyedül sétálva a felbolydult város szívében a borpavilonok között, éreztem, hogy ott kell lennem, bár nem tudtam pontosan miért. Láthatatlan kezek irányították a lépéseimet, és egy láthatatlan erő húzta a szívemet, tudva azt, hogy egy szemnek nem látható világ részese éppúgy vagyok, mint ahogy a hús-vér valóságban járok-kelek. Az enyhén fülledt késő estében a rosét kortyolták a tömegek, amikor egy pillanat törékeny voltában megéreztem: a Deák Ferenc utcába kell mennem.

Már egészen régóta tudom, hogy ez a látható világ csak egy sérülékeny szelete a teljes valóságnak, és bár mindez bolondság az emberiség szemében, és a bálványként imádott, magasztalt ráció kereteibe nem férhet el egy útnak indított ember, akit „küldenek”, mégis elindultam az irány felé. Odaérve a Deák Ferenc utcához, balra fordultam, és egy bizonyos kapualj felé vitt a szavakkal nehezen kifejezhető, tudományosan nem mérhető valóság. Félrehúzódva a kapualjban, csak vártam és nem tudtam mire várok, az utca közel néptelen volt, hisz Szeged polgárai vagy a Belvárosi hídon tolongtak, vagy pedig a Széchenyi téren borkóstoltak. Néhány perc elteltével két fiatalember haladt el az utca átellenében, amikor épp szemközt értek velem, az egyik fiú összeesett és eszméletlenül terült el a járdán. Barátja megfogta a kezét és spicces állapotban nógatta, keljen már föl, majd a pillanat művében föladta a további próbálkozást, és otthagyta barátját ájult állapotában a betonon. Ekkor elindultam, de láttam, hogy három fiatal érkezik hamarabb az utca túloldalán a fiúhoz. Az egyik lány telefonját elővéve hívott valakit, jóhiszeműen szerettem volna feltételezni, hogy a mentőállomást, de a kis csapat letérve a járdából nagy ívben elkerülte a továbbra is mozdulatlan embert. Ekkor tárcsázva az ügyeletet, kértem egy rohamkocsit, odaérve az eszméletlen férfihoz leguggolva hozzá láttam, hogy valamelyest megemeli a fejét. Megszólítottam és bár beszéde nem volt érthető, valószínűsítettem, hogy extrém alkoholos befolyás lehet a gond, de azon kívül még akár másik ezer oka is lehetett az ájulásának és az akkorra már valamelyest tudatánál levő férfi galuskás beszédének, aki továbbra sem tudott felkelni. Annyit mondtam neki, hogy helyezze vissza a fejét pihenjen, ne próbáljon meg felkelni, vigyázok rá. Nem tudom megértette-e, amit mondtam, de fejét visszatette, szemét behunyta, közben hallgattam néhány elhaladó járókelő élcelődő rosszindulatú tréfáját. Miközben figyeltem a férfi légzését, akaratlanul fájdalommal töltött el az utcán megjelenők rezignáltsága, cinizmusa, a semmittevésük, a nagy ívben elkerülő magatartásuk, talán nekik nem kell azt tudni, hogy a galuskás beszéd mögött állhat egy stroke is, de azt igen, hogy egy bajba jutott emberen segíteni kell. Végül mintha csak gondolataim visszhangot vertek volna a város falai között, egy hölgy sietett oda a távolabb eső szórakozó helyről, kérdezte, segíthet-e valamit, mondtam, hogy már hívtam az ügyeletet, de aranyos, hogy megkérdezi. Végül tíz percen belül kiérkezett a rohamkocsi, ahol a két mentős fiatalember már ügyesen végezve a dolgát elszállította a fiatalembert. Én elindulva a múzeum irányába, gondolataimba mélyedve eszméltem rá több mint fél óra elteltével, hogy a társadalmi közöny fogalma köti le képzeletemet. Pompába öltözhet egy város, de ha a pompa alatt nem rejtőznek szeretetteljes városlakók, akik segítenek a bajban, figyelik a másikat, akkor sajnos tény, hogy „küldeni” kell az embereket, olyanokat, akik hallgatnak a nem láthatóra is. Milyen jó lenne, ha minél több ilyen városlakó szív lenne Szegeden, akik látják a nem láthatót, tudják mit jelent a valóságos cselekedetekben rejlő szeretet. Kedves Olvasók! Kérem látogassanak el az egyház rovatban megjelenő cikkeim irányába is, szeretettel kívánok a lényeglátó hetet ismét, hogy ne emberi bölcsesség révén, de megláthassuk a nem láthatót.