A katonaszakács ötvenmillió áldozata

1918. március 11-e volt. Az Amerikai Egyesült Államok középnyugati állama, az ország szívének nevezett Kansas egyik katonai bázisán a szolgálatos szakács nem érezte jól magát. Betegen nem főzhetett, leváltották, s ő irányt vett a gyengélkedő felé. A szanitéc megvizsgálta, annyit mondott: nátha. Szó mi szó, különös nátha volt ez! Kórokozója két év alatt végiglátogatta a földgolyót, és mindenütt rengeteg áldozatot szedett. Többet, mint az első világháború: összesen ötvenmilliót.

Írásunk nem kíván párhozamot vonni a száz év előtti járvány és a mai között. Ez értelmezhetetlen lenne: az egykori és a mai védőháló, az egészségügyi struktúra, az orvoslás fejlettsége, a terápiás módszerek és gyógyszerek különbözősége szinte kifejezhetetlen. Mi értelme hát a régmúlt tragédiáját fölidézni? A tanulságért: száz éve nem figyeltek föl az első, nagyon is intő jelekre. De gondolatban ugorjunk vissza 1918 tavaszába. Az hamar kiderült, hogy a kansasi szanitéc tévedett: nem közönséges megfázás, hanem influenza okozta a tüneteket. És a szakács a még szolgálatban töltött utolsó óra alatt egész századnyi katonának adta át a vírust. A Fort Riley bázison egyetlen nap alatt több mint százan estek ágynak. Ilyen gyors és agresszív fertőzéshullámmal rég nem találkoztak az orvosok. És ahogy egy ilyen betegségnél ez törvényszerű, elindult a lavina. Az épp akkortájt Franciaországba vezényelt hadtest állományában elég volt akár egyetlen vírushordozó, és a betegség elindult európai-, sőt világkörútjára. Hamar megkapta a „spanyol” nevet – érdemtelenül, mert a vírusnak nem volt köze az Ibér-félszigethez, kezdetben csak amerikai–francia koprodukcióban sokasodott.

Kansasi felbukkanása után három hónap telik el, s a háború évei alatt megrogyott Budapesten is megjelenik a betegség. Először hadifoglyokon fedezték fel, őket a Zita kórházban karanténba zárták. De már késő volt: az elkülönítésük előtt a ragályt átadhatták másoknak. Hamarosan civilek is megfertőződtek. Az orvosok többsége mindamellett nem aggódott a kór miatt, az országos tiszti főorvos, Szabó doktor nyugalomra intett mindenkit, és egy tekintélyes professzor egyenest úgy nyilatkozott a járványról: „felfújt dolog”. Egyedül a belgyógyász Kövesi Géza doktor húzta meg a vészharangot: nyilvánosságra hozta, hogy páciensei egy részét egy hétig negyvenfokos láz kínozta, és életveszélyt jelentő hurutos tüdőgyulladás is előfordult. De hiába, a nyugalomra intők voltak sokkal többen… Elérkezik július. Szegedet ennek előtte még nem csapta meg a járvány szele, a polgárok semmit sem érzékelnek a lehetséges veszélyből. A Délmagyarország 3-án tudatja: „Új betegségről írnak egy pár nap óta a külföldi újságok. Ez a betegség, amelynek spanyol eredete folytán spanyol betegség a neve, egyre terjed a különböző országokban és körútjában már elérkezett Budapestre is. Jó szerencse, hogy szórványosan jelentkezett a fővárosban és enyhe lefolyású. … A járványszerű betegség nem ad okot nyugtalanságra.”

No, elég volt két nap, és már nem csupán az újság lapfeje volt komor, hanem a híradás is: 5-én tudatja az újság, hogy már három „spanyol beteg” van a városban. Történt, hogy a Béke utcában lakó özvegy Schnitzerné egyik fia a harctérről hazaérkezett, s a fiatal hadnaggyal jött tisztiszolgája is, aki hamarosan a betegség tüneteit mutatta. Másnap özvegy Schnitzerné és lánya, Etelka is ágynak esik, a házban lévő másik asszonyt és a gyerekeket azonnal elkülönítik, így ők megmenekülnek a fertőzéstől. A kezelőorvos kijelenti: eddig nem tapasztalt betegséggel állnak szemben. Időközben befut a hír, hogy Budapesten a spanyoljárvány szűnőben van, azonban – meglepő fordulat! – „a főváros környékén tömegesen lépett fel. Így legutóbb 50 munkás megbetegedését jelentették. Remélik, hogy a betegségnek könnyebb lefolyása lesz.” Az 1918-as optimizmus nem igazolódott. A világjárvány csak akkor lobbant be igazán és tartott 1920 márciusáig. Szeged is előtte volt még minden megpróbáltatásnak. A halálos áldozatok csak ez után következtek. Ahogy az orvosok, nővérek, ápolók hatalmas küzdelme is. Ja, és a szakács meg az ő ötvenmillió áldozata… persze, hogy nem több írói fordulatnál, s ilyformán igaztalan. Ám a valóság: ha akaratlanul is, de azzal, hogy a fertőzést átadta, az első dominótéglát ő döntötte föl. A többi már ment magától.