A pszichológiai stressz

1980. március 27-én súlyos katasztrófa történt az Északi-tengeren. Az Alexander Kielland nevű mesterséges szigetet, egy ötszög alakú acélplatformot néhány évvel ezelőtt telepítették az Északi-tengerbe, az ún. Ekofisk tenger alatti olajmező területére kb. 200 km-re a partoktól.

A platform egészen közel volt több fúrótoronyhoz, és tulajdonképpen a tornyok személyzetének szállásául szolgált. Kétszáztizenkét ember tartózkodott rajta, amikor a katasztrófa történt. Északi tengernek ezt a területét gyakran jellemzi viharos időjárás, az adott napon igen erős vihar keletkezett. Zuhogott az eső, 30 méteres volt a látótávolság. Hat-nyolc méteres hullámok emelkedtek, a levegő hőmérséklete 3 fok volt. Délután 6 óra 20 perckor, azaz a sötétedés beállta után az olajplatform hirtelen elvesztette az öt láb közül az egyiket, és percek alatt 30-05 fokos szögben megdőlt. A világítás kialudt, a tenger elöntötte a szerkezetet, és röviden 7 óra alatt a platform elsüllyedt. A mentéshez a környező öt országból nyolcvan hajó és 19 helikopter indult. Igen nehéz időjárási viszonyok közepette kutattak az életben maradottak után. Három helikopter és tíz hajó pillanatok alatt a helyszínre érkezett, ezek az olajkitermelő mező további nem messze lévő platformjain teljesítettek szolgálatot. A megdőlt szigetre leeresztettek egy mentőliftet, és elkezdték kimenteni az embereket a platformról és a tengerből. Végeredményben 87 embert mentettek ki, többségüket különböző tárgyakba kapaszkodva vagy mentőmellényben úszva a hideg tengerből. Százhuszonhárom személy meghalt. Nyilvánvaló, hogy ebben a katasztrófában a stressz nem szűkíthető le csupán a vízbeesésre és test lehűlése elleni küzdelemre. Az érintettek beszámolói azt mutatták, hogy a közvetlen életveszély átélése, megszokott társaik elvesztése sokkal nagyobb hatást fejti ki rájuk, mint maga a fizikai megpróbáltatás, pedig az is extrém mértékű volt. Sőt nemcsak a kimentettek, hanem a mentést végzők is stresszes állapotba kerültek. Norvégiából 167 mentőt mozgósítottak, közülük a mentőszolgálathoz tartozott kb. 20 százalékuk (helikopterpilóták és személyzet, a mentőhajók legénysége és búvárok). A nem hivatásos mentők között olajbányászok, búvárok, fúrótornyokat ellátó hajók személyzete, nővérek, orvosok voltak, valamint néhány további pilóta. A hivatásosak és az amatőrök közti legfőbb különbség tapasztaltságukban volt: az utóbbiak kevés tapasztalattal bírtak, mivel csal elvétve vagy egyáltalán nem vettek részt korábban mentőakcióban, de elméletileg jól képzettek voltak. A vizsgálat során feldolgozott visszaemlékezésekből kiderült, hogy a mentők 62 százaléka úgy értékelte, ez volt az élete legszörnyűbb élménye. Extrém fizikai terhelésnek 44 %-uk volt kitéve, ide tartozott a 24 óránál is tovább tartó kimerítő munka ( néhányuk folyamatosan 40 óránál is tovább vett részt a mentésben). A beszámolókból az is kiderült még, hogy ezen túlmenően sokkal inkább a pszichés tényezőket tartották megterhelőnek. A helikopterpilóták attól féltek, hogy nekiütköznek egy másik helikopternek, mivel alig néhány 10 méterre lehetett látni. A búvárok a lemerülés alatti magányosságérzést, és különösen a halott testek megtalálásának terhét emelték ki, a többiek pedig a vízben lebegő halottak látványát, akik gyakran kollégák, barátok, családtagok voltak. További megterhelésként említették az áldozatok családjával való találkozást. Látható, hogy a stressz pszichológiai oldala sokkal súlyosabb, mint a szomatikus megterhelés, és gyakran nem marad lelki következmény nélkül. Nem véletlen tehát, hogy ezeknek a pszichés következményeknek a leírására egy új kórképet ismernek a kutatók, a poszttraumás stresszbetegséget.

Jelen cikk a Szegedi Ifjúsági Ház Kulturális, Fejlesztő és Médiaközpont Nonprofit Kft. TÁMOP -6.1.2-11/1-2012-0453 pályázat keretében oktató jelleggel készült

(X)