Az ország, ami felé tarthatunk

Egy ismerős hölggyel beszélgettem, miközben kicsiny családjuk hétköznapi élményeit ecsetelte épp, egy nagy levegőt vett és aggódó, de mégis elkerekedett szemeit rám emelve elmondta, hogy kislánya álmot látott az előző éjjel.

Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett, hogy fölemelje és megerősítse azt jogosság és igazság által mostantól mindörökké. A seregek Urának buzgó szerelme mívelendi ezt!

(Ézsaiás könyve 9:7)

Az álmában a már nem élő nagymamája jelent meg előtte hosszú, fehér ruhában, gyönyörű volt és boldog, azt mondta a kislánynak, hogy nemsokára találkozni fognak, ő vár rá, még egy kis idő és ő is ott lesz, ahol a nagymama is vár már rá. Reggel az óvodába menet lelkendezve mesélte édesanyjának az éjjel látottakat, örömmel és a szívében reménnyel és meggyőződéssel telve mondta, hogy hamarosan találkoznak majd a mamával. Édesanyja először nem értette mit mond a kislánya, hiszen a keresztény hívő mama már évekkel azt megelőzően elhunyt. Akkor a kislány teljes magabiztossággal közölte, hogy megyek a mamához, oda ahol olyan nagyon jó. Az édesanyja rájött, hogy a lánya a Mennyországról beszél, és szívét egy pillanatra egy hideg kéz markolta meg, az őrületesen fájdalmas gondolat, hogy elveszítheti gyermekét. Akkor az anya szeretetteljesen elmondta kislányának, hogy még találkozhat majd a mamával egy nap, de az még soká lesz, hosszú évek telnek el addig. Két héttel később egy már sötétedésbe hajló estén megcsörrent a telefonom és egy ismerős hangot hallottam a kagyló túloldalán, aki nem közölt velem mást, csak azt, hogy meghalt egy kislány, akit én is ismertem. Képtelen voltam felfogni azt, amit hallottam, háromszor kérdeztem vissza, mert nem tudtam elhinni azt, ami történt. A kislány aki két héttel korábban látta álmában a Mennyországban élő nagymamát, próféciát látott, hazatért Istenhez.

Egy újabb prófécia

És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.

(Jelenések 21:4)

A szülők mérhetetlen gyászában vigasztalóként, keresztény testvérként én magam is részt vettem. Az első napok önkívületi fájdalmáról nem írnék, én úgy hiszem, hogy ez mindenki számára nyilvánvaló. Viszont írnék az apáról néhány sort mert az ő fájdalma rejtettebben nyugodott mint az anyáé, és igyekezett támaszként jelen lenni, miközben ő sem volt még képes felfogni, hogy már nincs mellettük kislányuk. Ő volt az, akit a többi gyermekük kérdésekkel ostromolt: hová tűnt kishúguk, mikor láthatják őt újra? Rengetegen, több százan, jól lehet több ezren imádkoztak ezért a családért, és az imák, éppúgy ahogy Isten igéje soha nem üresen száll el, és nem üresen tér vissza a meghallgatás. Babonás félelmeket suttogtak ismerőseik: a kislány szelleme még mindig jelen van a család környezetében, és csak akkor fog távozni, ha az anya végre letompítja szíve fájdalmát: engedje el lányát. Ki kívánhatna a gyász első idejében ilyesmit egy anyától, aki most veszítette el gyermekét? A kislány halálát követő második héten egy fordulat következett be. Ez alkalommal az apa egyik reggelen félrevonta az anyát és elmondta, hogy kislányuk megjelent álmában. Lánya hosszú, fehér ruhát viselt és elmondta, hogy egy nagyon jó helyen van, ahol ő nagyon boldog és ott nagyon nagy az öröm, a nagymama is ott van vele, ahogy megígérte. Azt kérte szüleitől, hogy ne szomorkodjanak miatta, hiszen egy csodálatos helyre került. Egy kislány szavai a Mennyországról, arról a helyről, ahol aranyból vannak az utcák és nincs szükség napfényre, mert Isten dicsősége olyan erővel ragyog, hogy a legkevésbé sincs szükség a mi világunkban oly természetes égitestre.

A város, ami létezik

A tizenkét kapu pedig tizenkét gyöngy; minden egyes kapu egy-egy gyöngyből vala; és a város utcája tiszta arany, olyan mint az átlátszó üveg. És templomot nem láttam abban: mert az Úr, a mindenható Isten annak temploma, és a Bárány. És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne; mert az Isten dicsősége megvilágosította azt, és annak szövétneke a Bárány.

(Jelenések 21: 21-23)

Emlékszem arra a nyári napra egy forró panellakás kicsiny konyhájára, ahol az általam nagyom szeretett nagynéném, aki az akkori közelmúltban fogadta el megváltójának Krisztust, kimeríthetetlennek tűnő kérdés áradatára várta a válaszokat tőlem: milyen a Mennyország? Miért vannak drágakövek az utcán? Miért nincsenek égi testek? Milyen lesz majd? Hogy fogom ott érezni magam? Minden kérdésére igyekeztem választ adni, de az igazság az, hogy ő ezt már jobban tudja mint én, hiszen abban a piciny panelkonyhában már a testi halálra készültünk együtt, mi már akkor tudtuk, hogy csak pár hónap van hátra az életéből. Hogy hiányzik-e? Hiányzik. Hogy megvagyok-e arról győződve, hogy ő már a mennyei honpolgárként otthonában él? Megvagyok. Tudom, hogy a kislány is ott van, mint más számomra fontos emberek is akik a Jézus Krisztusba vetett hitben hunytak el. Ahogy meghaltak, úgy csak a testük szűnt meg létezni ezen a Földön, lelkük a romolhatatlan mennyei testükkel tovább él. Én várom ezt a napot, amikor magam is ebben a birodalomban fogok élni, amiben a bárány ül a trónon. Az a személy aki számára nem volt drága oda adni értünk az életét, aki elszenvedte értünk azt a pillanatot, amikor a világ és minden egyes ember bűne ráterhelődött, elfordult tőle az Atya. Tőlem soha nem fog elfordulni Isten, nekem nem kell elszenvednem a legnagyobb borzalmat, amit ember átélhet. Ehelyett elfogadva a megváltást én magam is a Mennyország felé menetelek, és okkal élek még, hiszem, hogy nincs és már nem is lesz sohasem értelmetlen perc az életemben. Igen, a Mennyország valóság mindazok számára, akik Jézus Krisztus megváltásban hunynak el. Kedves Olvasók! Nem tűntem el, jelen vagyok, és az írást, soha nem adom fel. Őszintén mindenkit arra kérek, hogy szívlelje meg a fentieket, mert csak ismételni tudom önmagam, létezik a Mennyország és az örökkévalóságot ott töltsük el, ne a pokolban.