Randevú a kegyelemmel

Hogyha pedig kegyelemből, akkor nem cselekedetekből: különben a kegyelem nem volna többé kegyelem.

(Pál rómaiakhoz írt levele 11:6) A szív olykor nagyon érdekesen pumpál: hol hidegen, hol melegen, hol elveszetten, hol hazatalálva, de igaz hitben csak egy helyen melegedhet meg örökre, a kegyelem trónusánál. Most nagyon őszintén merem állítani, hogy a keresztény emberek élete objektív mércével tekintve nehezebb, szubjektív mérő edénnyel mérve könnyebbnek tűnhet. Milyen élet az olyan, amiben már meghoztuk életünk legjelentőségteljesebb, legfontosabb, és legjobb döntését? Milyen élet az, amikor bennünket már nem terhel ellenállhatatlan erővel a boldogság örökös hajszolása? Erre csak egy szó van: szabad.

Amire kétségbeesett szükségem volt…

Az Úr pedig a Lélek; és a hol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.

(Pál korinthusiakhoz írt második levele 3:17) A szabadságnak olyan illata van, olyan magával ragadó ereje, ami pillanat alatt bódító parfümként szállhat a fejünkbe, és ha nem állunk meg itt, akkor egészen szívünkig édesgeti magát. A rabság mindig keserű kötelék marad, mert a rab lét olykor láthatatlanul folytja meg életünket. Volt idő, amikor az én életem is ilyen megfáradt, cinikus láncokat csörgetett, akármerre is járt, egészen addig a napig, amíg nem találkoztam egy maroknyi emberrel, akikből áradt a szabadság, a kegyelem semmihez sem fogható jó illata. Képtelen lettem volna akkor ezekkel a szavakkal leírni, hiszen tizenhét évesen, mentális hiénaként, verbális vámpírként, kezdő és nagyon tehetséges boszorkányként, csak egyet éreztem: ezeknek az embereknek olyasmi van az életében, amire nekem kétségbeesetten szükségem van. Megmagyarázhatatlan erő kovácsolta együvé azokat az embereket, egy természetfeletti nem rabságra, hanem szabadságra vezető kötelékben láttam meg őket. Hazaérve a karácsonyi alkalomnak megszervezett estéről, ahova a bátyám invitált, úgy éreztem: mocskos vagyok.

A mocsokból való megtisztulás kulcsa…

Mert Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között…

(Pál korinthusiakhoz írt második levele 2:15) Ez a mocsok valahol a bőröm alatt fészkelt, én mégis igyekeztem önerővel megtisztítani magamat. Rátekintettem a kezemre, a hosszú, színes körmeimre, lemostam a festéket és levágtam a fölöslegesnek tűnő körömhosszúságot. Közben már hitetlenkedve csóváltam a fejemet, mert képtelen voltam elhinni, hogy ez segíthet megszabadulni a mocsoknak, a tisztátalanságnak az ilyen mértékű érzésétől. Tudtam a lelkem mélyén, hogy rajtam most az sem segítene, ha kopaszra borotválnám a fejem, itt helyben tizenhét évesen. Vajon akkor mi lenne a teendő? Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi volt annyira ellenállhatatlan abban a maroknyi misszionáriusban. Csak egy végeláthatatlanul hosszú, rettenetesen unalmas beszámolóra tudtam emlékezni, amit egy Jeruzsálemi útról igyekezett megtenni az egyik jelenlevő, aki kész volt üvegházakban is aludni odakint, csakhogy elérje az áhított célt. Amit mintha elfelejtette volna megemlíteni, ezért számomra érdektelen volt hallgatni küszködését. Legszívesebben közbe szóltam volna, hogy magára vethet, ha ennyi sütni valója volt.

Nem volt megállás…

Kegyelem, irgalmasság és békesség az Atya Istentől és az Úr Jézus Krisztustól, a mi Megtartónktól.

(Pál Tituszhoz írt levele 1:4) A mai napig nem emlékszem rá, hogy azon az estén, amit evangelizációs alkalomnak szerveztek vajon elhangzott-e az evangélium? Nem emlékszem rá. Ugyanakkor ez jelen esetben lényegtelen. Hiszen tökéletes tanúbizonyságai voltak az igének, ők, maroknyian„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (János evangéliuma 13: 34-35) Azon estén randevúztam életemben először a kegyelemmel, amit akkor én még nem ismertem, de annyira vonzó jelenség volt, és olyan erővel világította meg, hogy mocskos vagyok, bűnös, hogy onnantól kezdve már nem volt megállás. Néhány hónappal később, mire végre kipattant a nagy titok lényegisége elfogadtam Jézus Krisztust megváltómnak bűneim bocsánatára. Kedves Olvasók! Az elmúlt hét minden egyes napján elmélkedtem a kegyelemről egy konferencián, minden nap odamentem Mennyei apukám elé, - letéve minden pökhendi kevélységemet, ami azt hazudta volna nekem, hogy ilyen öreg motoros kereszténynek mit lehetne még tanulnia a kegyelemről,- és nem csalódtam, most is elmondta: minél régebb óta ismerem őt, annál erősebben érzem, hogy minden egyes pillanatban a kegyelmet kell belélegeznem, különben megfulladok. Ez a kegyelem ingyen van, nem cselekedetekért, a szabadságra, a jó illatra, a tökéletes szeretetre. E nélkül senki sem lehet jó tanúbizonysága a kegyelem evangéliumának.