A kereszténységre sütött bélyegek

Ki látott már olyan személygépkocsit, aminek a hátulján egy egyszerű vonalvezetéssel megrajzolt hal alak hirdetett valamit az autó tulajdonosáról? Megálltak egy piros lámpánál, vagy egy dugóban vesztegeltek, és a ragasztott halacskajelzés félreérhetetlenül feltűnt a szemlélőnek.

A hal jelzés egy ókorból származó keresztény titkos jelkép volt, ugyanis a hal szó görögül „IKHTHÜSZ”. Amennyiben mozaik szóként értelmezzük, akkor „Ieszousz Khrisztosz, Theou Üosz”, mindez lefordítva pedig azt jelenti: Jézus Krisztus, Isten fia, Megváltó. Ez egy szabadon választott jelkép, amely mellett a keresztények maguk döntöttek, hogy egymás értésére adhassák, kihez tartoznak, kit tisztelnek megváltójukként. Manapság mégis akadnak olyan egyéb bélyegek, amelyeket a köztudat sütött rá a keresztényekre, és nem önként vállalt jelképek. Milyen negatív gondolat juthat eszébe az embereknek az állításról: „keresztény vagyok”?

„Az nem valami olyasmi, amit nagyapáink űztek csupán? Valami avítt, elporosodott eszmeiség, ami ma már minden épp csak nem divatos?”

Ezek a kérdések bármikor előkerülhetnek: az emberiség képes felemelni bizonyos szellemiségeket, átható korszakokat, irányzatokat. Lehet az valami forradalmi gondolat, „megújító” mozgalom, divat, vagy eszmeiség. Azután ahogy az emberek kedv és hóbort alapján ideig-óráig még dédelgetik az újító ideákat, ugyanolyan hirtelen el is feledik őket, hogy egyéb lelkesítő tényezők felé fordulhassanak. Istent és az Ő megváltó tervét nem az emberi erők propagálása hívta elő, így nem is az idő és emberi hóbortok tünékeny mivolta fogja eltörölni. Volt egy komoly tiszteletben álló zsidó férfi, név szerint

Gamáliel

, aki tagja volt annak a nagy tanácsnak, amely a fiatal keresztény mozgalom eltörlése mellett viaskodott. Ez férfi bölcsen így intette tanácsbeli társait:

„Mert ha emberektől való ez a szándék vagy ez a mozgalom, akkor megsemmisül; ha pedig Istentől való, akkor úgy sem tudjátok megsemmisíteni őket, és még úgy tűnhettek fel, mint akik Isten ellen harcoltok.” (Apostolok Cselekedete 5: 38-39)

„A keresztények sótlan alakok, amolyan fapofák, akik csak a kárhozatról prédikálnak?”

„Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Máté evangéliuma 5:13-16)

Jézus

maga nevezi meg a hívőket a föld sójának és a világ világosságának. Ha a só meg ízetlenül, akkor már semmire sem jó. Ha valaki Krisztussal él, akkor egy kihagyhatatlan fűszer lesz belőle, ami képes „megsózni” a környezetét. A „fapofa” mivolt pedig egy hithű embernek ismeretlen kellene, hogy legyen, hisz Jézust szerették a gyermekek, márpedig a kicsik igencsak érzékenyek a finom mimika mögött meghúzódó érzelmek kifejezésére. Az emberré lett Isten, aki száz százalékig volt Isten és ember egy testben, sohasem volt sótlan természet: megrendült barátja halálán, de helyén való haragot is láttunk tőle éppúgy, mint a tökéletes, önzetlen szeretet, amit hűségesen járt végig, egészen a kereszthalálig, hogy feltámadásában hozza el az örök életet. Ez a jó hír, amit elsődlegesen hirdet a keresztény. A jó hír mögött pedig van egy tény, az hogy minden ember híjával van az Isten dicsőségének, bűnös, de ez nem egy olyan állapot, ami Jézus vére ne fedezett volna be. A jó hír nem kárhoztat, épphogy a megváltást jelenti.

„Olyan gyenge emberek gyülekezete, akik képzeletbeli mankót teremtettek a túlélés érdekében?”

A gyenge emberek mankójának gyakorta nevezték már az Istenbe vetett hitet, valami szégyenletes sérülékenység, gyengeség és sebezhetőség tanúbizonyságaként. Előfordul, hogy mások valami megvetendő erőtlenség bizonyítékát látják a hit dolgában. Volt egy férfi, aki a saját földi erejét soha meg nem kérdőjelezte volna, hisz tekintélyes, befolyásos, erőteljes személyiség volt, olyasvalakit, akit manapság is tisztelet övezne. Ennek az embernek megjelent az Úr Jézus és megtért az Ő szavára, és feltette az életét a jó hír terjedésére. Évekkel később ez az ember, aki valamikor az erő és a tekintély dolgában bizony nem szenvedett hiányt, bizony le merte írni az igazságot a keresztény erő kérdésében, mit mondott neki Isten, amikor erőtlenségéről kérdezte:

„De ő ezt mondta nekem: 'Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.' Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.” (Pál második levele a korinthusiakhoz 12:9)