A jólelkű banya és a népmesevilág

Legkisebb gyermekem egyszer azzal állt elém: Apa, írjunk mesét! A lányka lehetett akkor tán hét-nyolc éves, hogy is kételkedhettem volna abban, ha akarja, mindenképp írunk. Az első közös szerzemény lesz. Volt egy kikötése: a vége csak az lehet, hogy „addig éltek, míg meg nem haltunk…”

Istenem, nem is sejtette, milyen bölcs dolgot mondott! Lehet, hogy a klasszikus mesevég akart ez lenni: addig éltek, míg meg nem haltak… csak hát hol volt ő még a nyelvtan titkaitól! A többes szám 3. személyből véletlenül 1. személyt csinált – és milyen igaz! A mesehősök élete is véges, addig tart, amíg élünk s emlékezni tudunk rájuk, ezzel éltetve őket. Utána csak papíron létező, megkövesedett fantomfigurák maradnak – mindaddig, amíg egy kisgyermek újra életet nem lehel beléjük. Azzal, hogy hisz bennük; hisz abban, ami szinte valóságossá teszi őket: a csodában.

A csodateremtők egyik legkiválóbbja, aki a „nagy mesemondó” jelzőt már életében kiérdemelte: Benedek Elek. 163 éve, 1859. szeptember 30-án született; hol máshol, mint a mesékben bővelkedő Székelyföldön, Erdővidék egyik varázslatos falujában, Kisbaconban. A bölcsész végzettségű férfi volt anyanyelvvédő, újságíró, irodalomtörténeti tanulmányok szerzője, színművek alkotója, kiváló lapszerkesztő, országgyűlési képviselő – de a mesevilág őrzőjeként lett a legelismertebb. Nemzedékek számára ő volt „Elek apó”. Születési dátumát 2005 óta a Népmese Napjaként tartjuk számon.

Itt a legjobb alkalom, hogy gyermekeinket-unokáinkat ma elalvás előtt eredeti magyar népmesével ajándékozzuk meg. Például az Elek apó által gyűjtött népi remekek egyikével: A banya című „rémmesével” – amelyben persze semmi rémes nincs, csak kedvesség, emberség. Arról szól, hogyan segíti a három fiú közül a legkisebbet a vénséges, csúf, de roppant jólelkű banya – aki a mese végén csodálatos mód átváltozik, s lesz belőle egy világszép leány. Ahogy annak a mesében lennie kell…