Fényképeken a „megdermedt pillanat”

1840-ben ezen a napon mutatta be a Nemzeti Kaszinóban a mérnök-matematikus Vállas Antal az általa készített két dagerrotípiát a Magyar Tudós Társaság nagygyűlése résztvevőinek. A bemutatóról a korabeli évkönyv így ír: „… az academia' költségein és számára bécsi opticus Plössl által készített daguerréotyppel a' Dunát és a királyi várat vette fel, Daguerre' eljárásában ibolyó helyett ibolyófestményt használván.”

Akkortájt még gyerekcipőben járt a képrögzítés-technika. Két francia vegyész, Daguerre és Niépce már 1820-as években kísérleteztek az eljárással. Az első mű Niépce nevéhez kötődik: roppant hosszú, nyolc órai expozíciós idő alatt rögzítette az ős-fényképezőgéppel az ablakából nyíló kilátást. Daguerre tökéletesítette aztán a módszert, a szabadalmat a francia kormány megvásárolta, s az eljárást a világnak ajándékozta. Így lett közkincs, és így vált egyetemes szenvedélyé a fényképezés.

Szeged város korán beírta nevét a fényképezés történetébe: 1859-ben Debrecenyi Ignác fotográfus amerikai tanulmányútjáról hazaérkezve megnyitotta az első szegedi fényképész szalont. A legmodernebb technikát alkalmazta. A Kazinczi-centenáriumra elkészítette a költő festett portréjának fotóváltozatát, és jelképes áron adta. Egy vándorfotográfus ugyanazt annak sokszorosáért. Meg is írta a Vasárnapi Újság: „A derék fényképész nem haszonért, hanem hazafiúi indulatból adja olly olcsó áron üvegre készített szép művét.” A hetvenezer lakost számláló város vonzotta az utazó fotográfusokat – és velük nehezen bírta a versenyt az „első szegedi fényképíró”. Öt év után Debreczenyi Ignác le is húzta a rolót.

A XX. században már félszáz fényképész működött a városban. Kevesek kezéből kerültek ki művészi fotók, de többek közt Bäck Manci, Gábor Endre vagy Liebmann Béla a minőség fotográfusai voltak. Képeik együttesen város- és társadalomtörténeti értéket képviselnek.