Közélet

Kétszáz éve ment világgá: egy szegedi a XIX. századból

Kétszáz éve ment világgá: egy szegedi a XIX. századból

2020. június 16., kedd
Kétszáz éve ment világgá: egy szegedi a XIX. századból

Életúttörténet. 1811-ben a mai napon született Kőrösi József, aki nem azonos a másik Kőrösyvel, aki amúgy is ipszilonos… Az ifjú már vagy hatodfél órája úton volt. Egyre fáradtabb lett. Már addig is jó idő telt el, mire kikeveredett a városból, aztán még több, amíg eljutott a Fehér-tóig. A mindinkább sajgó lába sokszor eszébe juttatta, hogy mire is vállalkozott. Nem, azt egy cseppet sem bánta, hogy gyalogszerrel vágott neki a Pestre vezető útnak. Postakocsira nem tellett, így hát nem volt választása. Márpedig neki el kell jutnia a fővárosba – ez járt a fejében az inaséveiben is, apja szintúgy erre biztatta, mondván, ilyentájt, az 1820-as években Szeged szűken méri a munkát egy vasiparosnak. Meg különben is – mondta az öreg –, az egykori a céh-hagyományok köteleznek…

Amikor Kőrösi József elvégezte a tanonciskolát, felszerelkezett: két pár strapabíró bakancs, meleg holmi, bekecs, viharkabát, minden volt, ami a hosszú útra kellett. Rokona adott neki egy kiszolgált borjút – ahogy akkortájt nevezték a katonai hátizsákot –, abba több napra való szalonnát, kenyeret, hagymát is pakolt, meg az imakönyvét: az rejtette a féltett bizonyítványt, amely igazolta, hogy mestersége tudója immár. A fiatalember tehát ment, kitartóan. Az első nagyobb pihenőt a szatymazi lóváltónál tervezte. Úgy gondolta, ott, a postaállomáson valami kis harapnivalót is kaphat, de friss kútvizet mindenképp. Így is lett. Ám mielőtt ez megtörtént volna, az állomásra érve jött az első meglepetés. A postamester iránt érdeklődött, s akit kérdezett, a termetes asszonyság így szólt: itt áll maga előtt. A fiú nem gondolta volna, hogy asszony is űzhet effajta mesterséget, de amíg a tojáslepény készült, megkapta a magyarázatot: az igazi postamester, Kovács István nem sokkal előtte meghalt, s özvegye mit tehetett, ő lépett a helyébe. A rögtönzött ebéd után, ami csak szerény volt, hogy el ne álmosodjon a továbbút előtt, kicsit még pihent, kieresztette a lábából is a sajgást. Aztán felkerekedett. Ment, olykor billegve a homokúton. Egyre-másra hagyta el a tanyaházakat, néha útbaigazítást kért, mutatták az irányt Gajgonyáig, aztán az újabb pihenőhely, Őszeszék Kapitányság felé, s amikor a távolban megpillantotta egy szélmalom hatalmas lapátjait, már tudta, jó irányt tartott: épp aszerint, ahogy özvegy Kovácsné elmagyarázta neki. Megérkezett a székalji molnár portájára. Megpihent. Az úti kalandok sorát itt most berekesztjük. Mindaz, ami eddig leíratott, egyszerű mese. Nem tudni, hogy az ifjú Kőrösi miféle kalandok során jutott el végül a fővárosba, nincs róla föllelhető leírás. De hogy eljutott, az biztos, amint az is, hogy nem Pest lett a végállomás. Szeged szülötte volt – aki aztán Ausztriában lett ismert gyáriparos. Szakmai sikerei mellett szociális áldozatvállalásával is nagy megbecsülést szerzett magának. Bár nem volt tudós, mint névrokona, a szegedi iskola nevét adó Kőrösy akadémikus, de ennek az emigrált Kőrösinek is tudományos könyvben nyitottak szócikket. Idézzük föl életútját a Magyar Tudóslexikon szavaival. „A szegedi születésű ausztriai gyáralapító, (Szeged, 1811. jún. 16. – Andritz (Graz), 1868. jan. 31.) inasiskolát végzett és gyalog ment fel Pestre szerencsét próbálni. Nem boldogult sem itt, sem további, Oroszország európai városaiba vezető vándorútján. 1831-ben, rövid bécsi kitérő után Grazban állapodott meg, ahol a Hofrichter láncgyárban talált állandó munkát. Szorgalma olyan eredményes volt, hogy nemsokára érdekeltséget szerzett alkalmazójánál és társtulajdonossá küzdötte fel magát, sőt, utóbb megvásárolta a gyárat.

Termékei olyan megbízhatóak voltak, hogy jogot nyert a monarchia valamennyi városába történő szállításra. Ekkor elhatározta egy fémárukat, gépeket előállító nagyobb gyár alapítását. Kínáltak zúzó- és aprítógépeket, préseket, szívó-nyomó kutakat, csörlőket, darukat, öntött és hőkezelt vasúti kerekeket, valamint Kőrösi saját szabadalma alapján készült szivarkészítő gépet és légfűtő berendezést is. A két gyár 600 alkalmazottja elismerésre méltó szociális juttatásokban részesült: a gyártulajdonos házakat építtetett számukra, gyermekeiket lovas omnibusszal szállíttatta az iskolába, ének- és zenekart alapított, az iskolát bővíttette és taneszközökkel látta el, nyugdíjalapot létesített. 1867-ben tűz pusztított a gyárban és bár a helyreállítást már másnap megkezdték, Kőrösi a tűzvész során kapott füstmérgezésbe belehalt. Ekkorra már világszerte ismertté tették gyártmányai, különösen vízgépészeti berendezései, turbinái öregbítették az osztrák gépgyártás hírét.” A szegedi fiúból ausztriai iparmágnássá lett Kőrösi József nevét Grazban utca, iskola, közintézmény viseli. Két évszázados álma ma is valóság: egykori cége, az Andritz Ausztria legrégibb működő vállalata. Ma a cellulóz termelési rendszerek és a vízierőművek elektromechanikai egységeinek világszerte elismert szállítója, és a világ 270. legjobban prosperáló cégeként tarják nyilván.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.