Szegedre látogatott A martfűi rém + FOTÓK, KRITIKA, VIDEÓ

✍Kórkép Kádár kommunizmusáról

Tagadhatatlanul hiánypótló mű Sopsits Árpád rendezése, habár az utóbbi években egyre több jó, vagy legalábbis megfelelően felépített zsánerfilm készült hazánkban. A martfűi rém a történelmi teret, a múlt társadalmát felelevenítő valódi pszicho-thriller, ami visszaadja a 1956 utáni Magyarország hangulatát mind a képi világban, mind az előkerülő szituációkban. A Szabó Gábor kezét dicsérő kiváló operatőri munka és a történelmi kor aprólékos felelevenítése leköti a nézőt – a ruhák, a hajviselet, s a gépjárművek kínosan precízen évjáratnak megfelelőek (talán egy-két kivétellel az utóbbiaknál, mint egy 1969-es Skoda 1000 MB 1967-ben - de inkább ne menjünk bele a szőrszálak hasogatásába) –, mégis úgy érezzük, hogy túl hosszú a film 121 (főcím nélkül 116) perce, egy másfél órás változatban kevesebb üresjárat lenne. Az 1956-os cselekedetekre visszautalás, az állami szerveken és a párton belüli besúgás, a pártszervek működésének bemutatása, a (könnyű)ipar erőltetett fejlesztésének megjelenése segíti, hogy a martfűi rémet körülvevő világot megértsük. Azt az országot, ahol márpedig „nincsenek sorozatgyilkosok”. A zene néhol mintha kissé tolakodó lenne, egy ilyen alkotásban a hangtól elsősorban a jelenet, a film szolgálatát várnánk el. Habár a rendező megindokolta szerepét, mi mégis kissé öncélúnak éreztük az összes gyilkosság megjelenítését, a harmadik, negyedik támadásnál már megszokottnak éreztük a tettet – nem tudtuk kellően felfogni a kor emberének döbbenetét, amit még talán éreztünk az elején. Ennek ellenére egyáltalán nem torkollik erőszakorgiába a film, mégis érdemesebb lett volna ezt még finomabban jellemezni, s ritkábban alkalmazni, csak ott mutatva, ahol ez feltétlenül szükséges. Merész próbálkozásnak tűnt, hogy nem emel ki egy szálat a rendező-író, hanem több párhuzamos valóságot mozgat. Annak ellenére, hogy egyszerre hat ember történetét kell követnünk, mégsem vesztjük el a fonalat, hanem ezek egy nagy valóságot teremtenek a néző számára. A színészekre sem lehet panaszunk. A gyilkost alakító Hajduk Károlyról elhisszük, hogy a nappal békés munkásnak tűnő ember, az átlagos családapa, a rossz férj éjjel pszichopata gyilkossá válik, s az igazságért mindennel szemben küzdő kölyökképű ügyész, Bárnai Péter is tényleg biztos abban, hogy el lehet őt kapni. A Jászberényi Gábor által játszott ártatlanul bebörtönzött áldozat és a sorozatgyilkos külső hasonlóságai és belső különbségei pedig szépen kirajzolódnak a jó színészi játék miatt. Összefoglalva szavainkat, úgy gondoljuk, hogy az alkotásai erényei jóval jelentősebbek az apróbb problémáknál. A valóságot nem teljesen leképező, csupán azon alapuló alkotás valódi illúziót nyújt a kora kádári Magyarországról, s egy olyan pszichopata gyilkosról, aki bármelyik szomszédunk, munkatársunk lehetne – ahogy erre maguk a szereplők is rájönnek. Ha kultuszfilm nem is válik belőle, de az bizonyos, hogy a moziból kilépő látogató úgy fogja érezni, ezt az alkotást szabad és kell újra megnézni.