Vallatások a Tisza Szállóban - emlékek az 56 utáni megtorlásról

November elején Szegedet is megszállták a szovjet tankok, bár itt harcok nem folytak, 173 szegedit állítottak bíróság el a megtorlások idején. Pusztai Éva másfél évet kapott, ő mesélt nekünk emlékeiről.

Az 1956-os szabadságharc 13 napig tartott: 57 évvel ezelőtt, november 4-én szovjet csapatok a forradalom leverésére indítottak hadüzenet nélküli háborút, és százával vonultak be az országunkba az idegen katonák, hogy vérbe fojtsák az újszülött magyar szabadságot, éledező demokráciát. A túlerő győzött, de ezzel nem elégedett meg a bolsevik hatalom, szükség volt megtorlásokra, kivégzésekre is. Szegeden komoly atrocitás nem történt a pártállam képviselői ellen, halálos áldozatuk nem is volt a Tisza-parti városban, ennek ellenére komoly megtorlással válaszoltak a forradalomra. A büntetőeljárásban az ügyészség halálos ítéletet kért a szegediek közül

Perbíró Józsefre

, a helyi Forradalmi Nemzeti Bizottság vezetőjére,

Királyházi Sándorra

, a kendergyár munkástanácsának elnökére,

Kovács Józsefre

, a rendészet vezetőjére, valamint

Földesi Tiborra

, az államvédelmi laktanya felszámolójára. Utóbbi két forradalmárt ki is végezték, összesen 173 szegedit állítottak bíróság elé, több mint 500 embert pedig preventív őrizetbe helyeztek, internáltak - tudtuk meg egy

korábbi cikkünkben

Farkas Csaba

történész-levéltárostól. A SZEGEDma.hu-nak most egy egykori vegyészhallgató,

Pusztai Éva

mesélt erről az időszakról, ő egyébként másfél évet ült.

Kvóták alapján is kellett teljesíteniük az ügyészeknek, vérbíróknak

"Eljutott hozzánk az a cédula, ami egy diákgyűlésre invitált, azzal a felirattal, hogy 'teremtsünk egy igazabb, szabadabb, demokratikus egyetemi életet', erre a felhívásra mentünk mi is az auditórium maximumba. Ott pedig csak forgattuk a fejünket, és néztünk egymásra, hogy ezt mi is ki merjük mondani, pillanatok alatt eljutottunk a gyűlésen az egyetemi problémáktól az orosz csapatok kivonásának követeléséig" - emlékezett a felemelő kezdetre az egykori diák, aki a szegedi szikrát mint egy átlag egyetemista élte meg, később persze, ha közvetetten is, de kapcsolatba került

a szikra csiholóival, Kiss Tamásékkal is

.

"Engem december 14-én tartóztattak le. A házból feltűnt valakinek, hogy összejártunk néhány fiatallal a forradalom idején a lakásunkban. Egyetemisták voltunk, biztos, ami biztos, jobb ha szétnéznek nálunk is – gondolhatta a besúgónk. A kihallgatásom során láttam az asztalon a tiszt előtt egy ceruzával írt papírost, az lehetett a 'belépőjegy' a házkutatásunkhoz. Teljesen feldúlták a lakásunkat, fegyvert, nyomtatókat, röplapokat is kerestek. Volt nálam röpcédula, azt mondtam nekik, hogy találtam néhányat az utcán, azok vannak nálam. Az járt a fejemben - amilyen epizódokkal tele volt a történelem is -, hogy ha be akarnak vinni, akkor elrejtenek valami terhelőt a rendőrök a házkutatás során, így odaadtam a cetliket. Volt egy fényképezőgépem is tele a ledöntött vörös csillagok fotóival, de abból véletlenül kihúzták a filmet" - mesélte Pusztai Éva. Az egykori egyetemista elmondta azt is, hogy az ügyében először eljáró bíró hazaküldte, nem emelt vádat, ő úgy látta, nincs miért. Az ügyész viszont ebbe nem nyugodott bele, őt kötelezték arra, hogy Szegeden is kell a megfelelő számú elrettentő példa. "Áttették az ügyemet a népbíróságra, hogy Szegeden is teljesülhessen az előírt kvóta."

Tévedésből is vert az ÁVH a Tisza Szállóban

"Egy nyílt levelet másoltunk és azt a röpcédulát, ami az ENSZ-megfigyelők behívását követelte. Az egyik példányba belejavítottam, és ezt sokszorosították tovább az én kézírásommal, ez végül másfél évet jelentett" - festette le a múlt '56 utáni színeit az akkori vegyészhallgató. Végül a népköztársaság rendje elleni izgatás és egyéb bűncselekmények címén kapott Pusztai Éva 1 év 6 hónap szabadságvesztést. "Az édesapámat is bevitték, mert azt hitték, tanár, pedig asztalos volt. Valakivel összetévesztették, ütötték-verték, majd mikor rájöttek, hogy tévedtek, addig benntartották, míg a kék foltok valamelyest elmúltak. Csupa iparos lakott az utcánkban, és mikor hazaengedték, kérdezték, hogy mik azok a sérülések, erre ő azt mondta, hogy nekiment az ajtónak, de mindenki tudta, hogy nem volt itthon pár napig, és ez bizony nem az ajtótól kapott sérülés" - lebbentett fel egy szomorú epizódot családja történetéről is az üldözött. "Januárban elengedtek, és megkértek arra, hogy legyek KISZ-titkár. De úgy éreztem, hogy ez egy csapda, mit gondolnak majd rólam az egyetemen, hogyan leszek én hiteles előttük és bárki előtt? Végül újra bevittek, majd május 4-én ítéltek el jogerősen, addig ment a kihallgatás, hol szabadlábon, hol előzetesben. Az egyik bíró,

Sós József

is azok között volt, akik nem hoztak elmarasztaló ítéletet ellenem sőt, látva, hogy mi folyik itt, inkább elment a könyvtárba takarítónak, minthogy részt vegyen ebben a koncepciós folyamatban" - említett egy hősies kiállást is a megtorlások idején Pusztai Éva. A meghurcolt ifjút a Tisza Szállóban hallgatták ki, az ÁVH központja volt ott, a pincében a kihallgató helyiségeket rendezték be és a fogdákat. "Sok embert vertek ott véresre. Engem egy szovjet tiszt hallgatott ki. Nem is értette az orosz, hogy mit akartak tőlem, fegyverem nem volt, nem harcoltam, a kvótákról meg nem hallott..." - emelte ki szomorú mosollyal az arcán.

A börtön után másodosztályú állampolgár

"Az előzetest a Csillagban töltöttem, idehoztak vissza a bírósági tárgyalás és ítélet után. Májusban elvittek az akkori Sztálinváros, a mostani Dunaújváros mellé, Mélykútra, ahol egy női börtön működött. Sokkal később, a rendszerváltás után kérdezték, hogy miért nem tiltakoztam, hogy én politikai elítélt vagyok, és miért visznek a köztörvényesek közé. Erről semmit sem tudtam akkor" - mesélte tovább az eseményeket Pusztai Éva. A börtönhelyzetről elmondta, hogy voltak ott olyan nők, akik büszkén mondták, hogy ők VIII. kerületi bárcások, de csalók és zsebtolvajok is az elítéltek közösségébe tartoztak. "Míg le nem telt fél év, addig se levélírásra, se látogatásra nem volt lehetőségem, később kéthavonta írhattam levelet, és akkor jöhetett anyukám is látogatni. Csak ordítva beszéltek az őrök, ezt nagyon nehéz volt megszokni. Később áthoztak Nagyfára, ott öntözéses gazdálkodást végeztünk a földeken, itt betegedtem meg, és gyengélkedőre kerültem, az eszméletemet is többször elvesztettem. Perforált vakbélgyulladásom volt, végül a kórházból szabadultam" - emlékezett. De itt még nem ért véget a megtorlás, a visszhangja évtizedekig elhallatszott. "Másodszámú állampolgárok lettünk, az egyetemre nem mehettem vissza, évek múltán a gabonakutatóban az akkori igazgató segített. Addig anyukám rengeteg kérvényt írt a tanulmányaim folytatása miatt. Végül ennek az igazgatónak a támogató levelére vettek vissza, és fejezhettem be az egyetemet vegyészként. De hiába lett diplomám, még 9 évig visszaminősítettek fizikai munkakörbe, és 1975-ben lehettem végül ténylegesen vegyész" - tudtuk meg az egykori vegyészhallgatótól, hogy miként jelent meg egy személyes sorsban a szabadságharc leverése utáni megtorlás.