Paprika és papucs Szegedről az ópusztaszeri iparos napon + FOTÓK

Iparosok napja, amikor Ópusztaszeren olyan rég elfeledett vagy már nem is űzött mesterségekkel találkozhatnak az emberek, mint a csipkeverő, a szakajtókötő, vagy éppen a csizmadia. A helyi emlékpark skanzenje visszatért a múltba, s egy napra élettel teli minifaluvá változott.

Fiatal titánok csaptak össze lóháton, karddal és botokkal próbálták felmérni egymás erejét. A látszólag éles küzdelem valójában csak szárnypróbálgatás volt, játékos feladatokkal tűzdelve, mint a kecskerablás, vagy a kecskebőr elcsenése a másiktól. A közönség a fiúk ruházatának színe alapján meg is választhatta a legügyesebb nomádot. Az ifjú lovasok bemutatója alatt, közvetlen a kecskekarám és a muzsikusok között már javában gőzölgött a szarvas raguleves. Aki kért, bő adagot mertek ki számára egy agyagtálban, hogy e szeles szombati napon megmelegítse magát.

Az emlékparkban továbbhaladva, a kis faluban elfeledett, vagy legalábbis hanyatlófélben lévő mesterségekkel ismerkedhettek meg a látogatók. Szeged város közelsége miatt nem hiányozhatott a felhozatalból fűszerpaprika, de a piros papucs sem. Akinek elég ideje és türelme volt hozzá, a konyhák elmaradhatatlan díszítő kellékét, paprikafüzért készíthetett egy ügyes kezű hölgy segítségével. Az asztalon már sorakozott néhány méteres darab. A tapasztalt füzérkészítők szerint gyors tempóval fél óra alatt fel lehet fűzni egy kétméteres madzagot. A szegedi papucsnak nincsen párja. Sokan viccelődnek ezzel a mondással, mert kétféle jelentést hordoz magában. Párját ritkítja egyszer, mert jellegzetes formája és mintája minden más lábbelitől különbözik, másrészt pedig nincsen balos, vagy jobbos darabja. A teteje bársonyból, bőrből és fából készült papucs a magyar népművészet része, külföldiek szívesen veszik szuvenírnek, hogy otthonukat díszítse. Az alsóvárosi porta papucsosa azt mondta, annak idején a színek sok mindent elárultak viselőjéről. Hivalkodóbb pirosat, vagy csillogó kéket a fiatal lányok, míg feketét a férjes asszonyok hordtak.

A csizmadia kézműves csizmák elkészítésével és javításával foglalkozik, ottjártunkkor épp az egyik magas szárú sarkán dolgozott. Már a festési munkálatoknál csatlakoztunk a szakállas férfihoz, aki elárulta, egy kész bőr lábbeli értéke akár ötven ezer forintra is rúghat. Tapasztalatai szerint inkább a hagyományőrzők keresik fel műhelyét, de az idősebb korosztály – aki még ragaszkodik a minőséghez – gyakran megfordul nála cipőért. „Pedig a kényelemes csizma kihat az ember közérzetére” – mondta az iparos. Továbbhaladva a makói szappanfőzőkbe botlottunk, akik megterített asztalon kínálták a korbeli házi mosóeszközt. A szerencsésebbek nemcsak a végterméket, de a főzés fázisait is végigkísérhették. A standnál elárulták, egy asszony csak úgy bizonyíthatta érettségét a házasságra, ha a főzés és állatok gondozása mellett szappant főzni is megtanult.

Az őszi munkálatok között kiemelt figyelmet kapott a szüret, s annak legkedvesebb befejező fázisa, a mustkóstolás. Aki a skanzenben járt, mind kapott egy pohárral a frissen préselt szőlő nektárjából, az arcokat nézve pedig mindenki elégedett volt az idei terméssel.