Porgy és Bess: Eredeti és nagyszerű

Augusztusban két estén látható a Porgy és Bess a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Batta Andrást, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és az október 22-én újranyíló Zeneakadémia rektorát zenetörténészi minőségében kérdeztük a Gershwin-operáról.

– Mi adja a Porgy és Bess zenetörténeti a jelentőségét?

–

Gershwin

fő műve a 20. századi zenés színházi műfaj egyik legeredetibb és legnagyszerűbb alkotása, amit viszont a legtöbben a sokak által, sokféle műfajban feldolgozott slágereiből, különösen a Summertime által ismernek. Gershwin, ez a genuin muzsikus, rendkívül széles zenei érdeklődéssel bírt, csodálatosan zongorázott, remek dalokat írt már azt megelőzően is, hogy a Porgyt komponálta. Érdeklődött a népzene iránt, de a klasszikus zenét is tanulmányozta. Kevesen tudják, hogy jó barátságot ápolt

Arnold Schönberggel

, a modern zene egyik patriarkájával, akivel hollywoodi házában nem csupán teniszeztek, de komoly szakmai beszélgetéseket is folytattak, és aki nem egyszerűen könnyűzeneszerzőnek tartotta Gershwint, hanem őszintén nagyra értékelte munkásságát, különösképp ezt az operát. Azt gondolom a Porgy és Bess kapcsán, hogy Gershwint joggal tarthatjuk az amerikai nemzeti opera megteremtőjének.

– Azáltal, hogy a műben oly sokféle, az észak-amerikai kontinens zenei múltját és jelenét idéző hatás mutatható ki a műben?

– Alapjában véve igen, és nyilván nem volt tudatos ez a teremtési szándék. Olyan ihlető forrásokból, irányzatokból táplálkozott, amelyek Amerika zenei nyelvét meghatározták: ilyen a déli fekete zene, a spirituálé, a blues, a jazz, a ragtime, sőt a songok kapcsán a musical. Gershwin elmélyülten tanulmányozta a dél-karolinai folkórt és a gullah nyelv dialektusát, ami az opera zenei és szövegi alapja, ugyanakkor harmonikus egységet alkot a többi réteggel. Rendkívül érzelemgazdag ez a muzsika, amelyben a néplélek, az afroamerikai közösség világa impulzívan és autentikus helyzetekben – mint például a temetési vagy a viharjelenetben – nyilvánul meg. Ha európai példát kellene mondanom, leginkább a Parasztbecsület jutna eszembe, ami ugyan nem az olasz nemzeti opera, mert ott jóval mélyebbre nyúlnak a gyökerek, de az ún. olasz néplélek egyik legmarkánsabban megnyilvánuló története és zenei megfogalmazása. Párhuzamba állíthatóak nem csupán verizmusuk miatt, hanem abból az aspektusból is, hogy a folklórból táplálkoznak és a dalok, áriák slágerré válásával újrafolklorizálódnak, hiszen

Mascagnit

a kocsmákban, Gershwint pedig a jazzklubokban énekelték-éneklik. Vagy említhetném a Koldusoperát, ami szintén songokból építkezik, bár

Weill

messze nem olyan operai igénnyel komponált, mint Gershwin. És egy magyar asszociációm is van, a Háry János, ami valamivel korábbi mű, mint a Porgy, de

Kodály

szintén a Singspielből építkezett, és a soha nem volt magyar daljáték világát akarta megvalósítani.

– Több monográfia, elemzés, visszaemlékezés részletezi, hogy nem volt rizikó nélküli az afroamerikai tematika ilyen szemszögű felvállalása a harmincas évek Amerikájában.

– Egyrészt nem tipikus a történet, sőt az átlag operatörténetnél sokkal hihetőbb, sokkal átélhetőbb, realisztikusabb az, ami ezen a színpadon történik. Még a húszas évek közepén olvasta Gershwin az alapanyagul szolgáló regényt, amit maga a szerző,

DuBose Hayward

írt drámává, illetve miután Gershwin megkereste, operalibrettóvá. Gondoljunk bele: az Egyesült Államokban az afroamerikai lakosság jogai nem voltak azonosak a fehérekével, Európában Hitler már uralmon van, már bevezették a zsidótörvényeket, Amerikában pedig egy ember egy ekkora hatású muzsikus ír egy „néger operát”, ahogyan akkoriban a Porgyt nevezték. Az is jelzésértékű többek között, hogy a premierre nem a Metropolitan Operában került sor. Ha pedig már Európát említettük, érdemes beszélnünk a koppenhágai kontinensbemutatóról, ami 1943-ban volt a Dán Királyi Operában. Ez szintén nem volt merészség nélküli vállalkozás a fasizálódó Európában, 22 előadást követően be is tiltották, azzal fenyegetve az operát, hogy felrobbantják, ha továbbra is repertoáron tartják a művet.

– Ha a teljes Gershwin-életművet tekintjük, más darab nem ér fel a Porgy és Besshez?

Gershwint zenei tehetségét tekintve leginkább

Johann Strausshoz

tudnám hasonlítani: mély muzikalitás és szórakoztatni vágyás jellemezte. A Porgy és Bess egy rendkívül népszerű mű, egy találó megjegyzés szerint a legtöbb dallamot ebből tudná felidézni az utca embere. Sajnos nagyon rövid életet élt, ám nagyon termékeny zeneszerző volt, rengeteg slágert írt, az Egy amerikai Párizsban pedig a szimfonikus repertoár kedvelt és gyakran játszott darabja, a Porgyban azonban megtalálta élete témáját. Ennek az operának rendkívül színes a zenei palettája mind a már említett zenei források, mind a hangszerelés tekintetében – ne felejtsük el, Gershwin szokatlanul hosszú ideig, összesen húsz hónapig dolgozott a komponáláson és a hangszerelésen –, mégis egy egységes világot sikerült létrehozni.