Egyetem

Vígh László akadémikus és a stresszfehérjék

Vígh László akadémikus és a stresszfehérjék

2013. január 20., vasárnap
Vígh László akadémikus és a stresszfehérjék

Vígh László címzetes egyetemi tanár, akadémikus, az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpont Biokémiai Intézetének kutató professzora az elmúlt év végén Gábor Dénes-díjban részesült egy olyan felfedezésért, amely a ’90-es évek elején világszenzációnak számított.

Az indoklás szerint a „membrán termoszenzor” hipotézis megalkotásáért, a stresszfehérje alapú gyógyszerkutatás és -fejlesztés új alapokra helyezésében tanúsított úttörő munkásságáért, a különböző betegségek potenciálisan új diagnosztikai eljárásaként alkalmazható lipidomika magyarországi bevezetésében vállalt meghatározó szerepéért, a „Biopolisz” program kidolgozását segítő alkotó közreműködéséért, a Szeged–Debrecen pólusvárosok gyógyszerkutatási, illetve fejlesztési céljainak sikeres összehangolásáért, hazai és nemzetközi tudományszervező munkásságáért részesült e rangos elismerésben.

– A rangos Széchenyi-díj után ezzel a kitüntetéssel innovációs tevékenységét is elismerték.

– A díj egyfajta életműszerű elismerés is, legalábbis jó két évtizedes munkát említ a méltatás is. A kutatások a ’90-es évek elején kezdődtek. Egy új témába kezdtem csoporttársaimmal, az úgynevezett stresszfehérjék vizsgálatába. Másokkal együtt megfigyeltük, hogy a legkülönbözőbb környezeti változásokra, stresszekre egységesen válaszol az élővilág a baktériumtól az emberig: úgynevezett stresszfehérjék keletkeznek bennünk, s ha legközelebb ismét találkozunk hasonló állapottal, helyzettel, akkor már sokkal kevésbé árt ugyanez a stressz. Hasonló ez az immunrendszerünk viselkedéséhez. Sejtszinten így segítenek ezek a stresszfehérjék, amelyek – mint majd látjuk – a “legvadabb” dolgokra képesek.

– Ez a felfedezés mennyire számított újnak, forradalminak a tudomány akkori állása szerint, hány helyen végeztek hasonló kísérleteket, kutatásokat?

– Nagyon újnak számított, az elsők között voltunk 1992-ben, ’93-ban, akik stresszfehérjék vizsgálatával kezdtünk el foglalkozni. Algákban, emlős sejtekben, sőt az emberi sejtekben található stresszfehérjéket is kutattuk. Azt gondoltuk, - és ez később bölcs gondolatnak bizonyult –, hogy idővel a gyógyszergyárak érdeklődését is felkelthetjük. Úgy gondoltuk, ha lehet különösebb baj nélkül ilyen stresszfehérjéket generálni, akkor azzal adott esetben betegségek ellen is lehet majd védekezni.

– Milyen betegségek ellen?

– Elsősorban cukorbetegség, infarktus, a legkülönbözőbb, öregedéssel járó neurodegeneratív betegségek, az Alzheimer- és Parkinson-kór ellen. Akkor ezek még vágyszerű elképzelések voltak, ma már stresszfehérje alapú gyógyszereket fejlesztenek. Volt egy hipotézisünk, nevezetesen, hogy aki először tudja megtalálni azokat a sejtkapcsolókat, amelyek elindítják ezeknek a stresszfehérjéknek a képződését, vagyis felfedezi a kapcsolók működési mechanizmusát, az kincset tart a markában. Ha ugyanis egy stresszfehérje időben és megfelelő mennyiségben elkészül, az olyan, mint amikor egy balesethez időben érkezik a mentőautó. Egy roncs fehérjét is képesek meggyógyítani, megvédeni, vagy ad absurdum: levezényelni a sejthalált. Megtaláltuk a kapcsoló helyét, felfedeztük, hogy a sejtet körülvevő hártya, a sejtmembrán fizikai-kémiai tulajdonságainál fogva képes molekuláris kapcsolóként működni. Ekkor még mindenki azt állította, hogy először nagyon meg kell sérülnie egy sejtnek és a fehérjéinek ahhoz, hogy bekapcsoljanak ezek a „stresszfehérje termelő gyárak”. Mi azt mondtuk, elég ha a sejteket határoló membránok érzik hogy baj van –, hiszen ez egy nagyon érzékeny kis szerkezet – elég regisztrálnia a vészjelet ahhoz, hogy a membrán bekapcsolja, elindítsa a stresszfehérje szintézis folyamatát. Nos, ez az állításunk bebizonyosodott.

– A felfedezéseket külföldi szakfolyóiratokban is publikálták?

– Igen, a Nature Medicine című rangos szakfolyóiratban írtunk le elsőként egy gyógyszerjelölt molekulát, amely úgy hat, hogy stresszfehérjéket indukál és közben ő maga a sejtekben semmiféle károsodást nem okoz. Később már több folyóiratban, az Amerikai Akadémia lapjában a PNAS-ban is születtek ebből cikkeink, majd pedig a Nature Medicine egy szerkesztőségi cikke foglalkozott a témával. Többek között egy ausztrál csoport vitte tovább az ötleteinket. Bizonyították, hogy a molekula, - amelynek hatását Szegeden fedeztünk fel –, alkalmas egy ritka izomsorvadásos betegség, a Duchenne-szindróma kezelésére. A Duchenne-féle izomdisztrófia az izomsejtek fokozatos pusztulásával járó veleszületett, örökletes betegség. A betegség génhiba eredménye, közvetlen oka a “dystrophin” nevű fehérje kóros képződése illetve hiánya. Nos, ausztrál kollégáink bizonyították, hogy a stresszfehérjék képesek helyrehozni, stabilizálni a Duchenne-szindrómás sejtek működését is, ami adott esetben azt jelentheti, hogy a főleg férfi páciensek nem halnak meg 18 éves korukban, hanem évtizedekig közel teljes életet élhetnek.

– A felfedezés lényege leegyszerűsítve, röviden arról szól, hogy tulajdonképpen becsapjuk a sejtet.

– Pontosan, Tulajdonképpen azt üzenhetjük a sejteknek, hogy nagy baj van készülőben. A hír hatására, azután bekapcsol az úgy nevezett sejtes stresszfehérje választ mozgósító molekuláris kapcsoló, elindul a stresszfehérjék szintézise, amelyek megvédik a sejtek fontos fehérjeit és funkcióit. A szakzsargon ezen stresszfehérjéket molekuláris chaperone-oknak (francia szó, németül ismertebb nevén gardedám) hívja, egyik kollégám találóan „dajkafehérjéknek” fordította őket.

– Mi az, ami ezen a területen tovább kutatható, ami esetleg még felfedezésre vár?

– A végcél ennél is sokkal izgalmasabb. A dajkafehérje stresszfehérjék általában védelmet nyújtanak, de ezeket százvalahány gén kódolja. Ennek megfelelően százegynéhány fehérjéről is beszélünk. Valójában sokkal színesebb az az ujjlenyomat, az a stresszfehérje változás, ami egy-egy betegséget kísér, vagy akar azt okozza. Például a kettes diabétesz előbetegségét az inzulin rezisztenciát is bizonyos stresszfehérjék csökkenése kíséri. Egy amerikai kollégámmal közösen írtunk egy cikket arról, hogy a hagyományos kínai gyógyhatású készítmények, teák, növényi kivonatok közül nagyon sok (legalább 10-20-at számoltunk össze) stresszfehérje indukáló szer. A finnek szaunázása –, ami köztudottan a hosszú élet titka – is bizonyítottan megemeli a stresszfehérje szintet. Nem kizárt, hogy az ősi japán, kínai, finn gyógymódok, egészségi szokások is többek között a stresszfehérje szint emelésén keresztül fejtették ki jótékony hatásukat Nagyon sok betegségben csökken a szerveinkben található stresszfehérjék mennyisége, így azok nem tudnak megfelelő hatékonysággal működni. Ugyanakkor van egy agresszív betegségünk, a rák, A tumoros sejtekben a stresszfehérje színt nem alacsony, hanem nagyon is magas, ami bizonyítottan hozzájárul a tumorsejtek különleges életképességgéhez.

– Akár a rák jövőbeni gyógyításában is alkalmazható lenne az önök felfedezése?

– Egy biológiai jelenség lehet kísérőjelenség, lehet ok is, nem csak okozat. Úgy tűnik, bizonyos tumorsejtek esetében agresszivitásnak, sőt az inváziós képességnek (hogy tovaterjed és metasztázist hoz létre) nagymértékben lehet okozója a stresszfehérje, vagy dajkafehérje-szint növekedése. Tudomásunk van róla, hogy világszerte legalább 15-20 helyen folynak ehhez kapcsolódó kutatások, gyógyszerkísérletek, egyelőre azonban még nagy a csend. Óriási szükség lenne arra, hogy ne másoknak adjuk át az ötleteinket, inkább bizonyos fejlesztésekre hozzunk létre kis cégeket mi magunk, kutatók, a kutatóintézetek és egyetemek környezetében, ahogyan azt például az amerikai vagy nyugat-európai kollégáink teszik. Az ilyen inkubátorházak adnának lehetőséget a felfedező alapkutatások továbbfejlesztésére, végső soron pedig hasznosítására. Sajnos, nálunk az alaposan végiggondolt funkciójú biotech inkubátorházak még nem jöttek létre. Különböző okokból nem épülhetett meg Szegeden sem egy jó biotechnológiai inkubátorház. Ez nekem személy szerint is nagy keserűségem, pedig sokat dolgoztam rajta.

– Min múlik? Ezt is a pénzhiányra fogják?

– 1998 és 2002 között a városi polgármesteri hivatal többünket kiküldött Turkuba, Szeged testvérvárosába, nézzük meg, ott hogyan működik a technológia transzfer, az inkubátor rendszer. Kiderült, hogy ott a költségek döntő részét a turkui önkormányzat állja, bízva abban, hogy a számos induló “start-up” cég közül legalább egy majd sikeres lesz. De jártak Szegeden jó tíz éve Manchesterből az ottani egyetemi és üzleti élet képviselői is, hogy maguk finanszírozzanak egy inkubátor programot a régiónkban. Sőt, vállalták volna az élettudományokhoz kapcsolódó technológia-transzfer és iparjog védelem oktatásának bevezetését is az Egyetemünkön, a saját gyakorlatukat adaptálva. A dolog soha nem valósult meg, nem a manchesteriek hibájából. Sajnos, ez a fajta gondolkodásmód nálunk még nem honosodott meg. Szegeden különösen aktuális a kérdés, hiszen itt 40 éve - kelet-közép-európai csodaként - jött létre a Szegedi Biológiai Központ. Pártunk és államunk kitalált valamit, aminek létjogosultságát azóta az élet igazolta, ami ragyogó ötletnek bizonyult! Ráadásul az UNESCO támogatásának köszönhetően a legjobb műszereket kaptuk akkor, így vadonatúj kutatási irányok indulhattak. Sem jó agyakban, sem jó ötletekben nem volt hiány.

Panaszkodni nem akarok: rendkívül jó a mi kutatóközpontunk szelleme, légköre, hangulata ma is. A helyi egyetemmel, így az orvosokkal, gyógyszerészekkel, az újszegedi élettudományi tanszékek munkatársaival egyaránt kiváló kapcsolatot ápolunk. Vannak sikeres, gyakorlati vonzatú közös kutatásaink, ám ezek ipari továbbvitele, hasznosítása még mindig rengeteg nehézségbe ütközik. Az elmúlt 20 évben Szegeden csodálatos dolgok épültek, sok milliárdot költöttek itt városrehabilitációra, közlekedésfejlesztésre, élményfürdőre és villamosprogramra. Egy, a kor szintjének és kihívásainak megfelelő, jól működő inkubátorház ennek az összegnek bizony a töredékéből felépülhetett volna. Érthetetlen, hogy ez mindezidáig nem jött létre. Speciálisan képzett embereket tarthatna a városban, vonzaná a szakmai és kockázati befektetőket, a gyógyszergyárakat.

– Több mint 6 évet töltött külföldön. Nem esett kísértésbe, hogy ott marad, hiszen akkor nyilván nem kellene ilyen „apróságokon” idegeskednie?

– Hollandia, az USA, Japán, Franciaország, Anglia, ezek az országok váltakoztak, de mindig hazajöttünk. Tamási Áron Ábeljének jól ismert mondását idézve hiszem, hogy valóban azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne. Én itt vagyok Otthon. A gyermekeink viszont rengeteget profitáltak abból, hogy látták hogy máshogyan is lehet élni, gondolkodni, dolgozni.

– Mennyire jelent problémát a fiatal kutatók elvándorlása, az itthon maradottakat pedig milyen perspektíva várja?

– Hadd kezdjem azzal, hogy van egy alapítványunk, a Straub Örökség Alapítvány, amelyet többek között négy akadémikus társammal azért is hoztunk létre, hogy fiatal tehetségek kedvet kapjanak a biológiai kutatásokhoz. Az SZBK és az Egyetem vagy két tucat lelkes professzorával nyaranta 2 hetes bentlakásos tábort (Középiskolás Élettudományi Kutatótábor, “KÉK” tábor) szervezünk középiskolás diákok számára azzal a céllal, hogy a tanáraik által beajánlott legtehetségesebb gyerekek életközeli tapasztalatokat szerezzenek az ország legnagyobb biológiai kutatásokkal foglalkozó akadémiai kutatóközpontjának lehetőségeiről, és hogy a már meglevő érdeklődésüket megerősítsük. Körülbelül harminc gyereket fogadunk az ország különböző középiskoláiból, Erdélyből, illetve Délvidékről. Az összes költségüket álljuk, 2 hétig előadásokat es gyakorlatokat tartunk nekik a legkorszerűbb biológiai ismeretekről és módszerekről. Kilenc ilyen táborra futotta eddig de remélem, az idén megtartjuk a tizedik KÉK tábort. Persze titokban abban reménykedünk, hogy a Szegedet járt fiatalok eljönnek majd ide tanulni biológusnak, vegyésznek, orvosnak vagy gyógyszerésznek. Sajnos, amikor a terveikről faggattuk a gyerekeket,- és itt térek rá az Ön kérdésére - utoljára már a megkérdezett diákoknak több mint a fele mondta azt, hogy szüleikkel egyetértve inkább külföldön szeretnék folytatni tanulmányaikat. Végiggondolták a sorsukat és az itthoni lehetőségeiket…, majd így döntöttek. Ehhez a nagyon szomorú tényhez nem kell kommentárt fűznöm.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.