Vélemény: Halványul a december 5-i szégyen?

Az érvénytelen szavazási eredmény hallatán a határon túli magyarok első reakciója a döbbenet, majd az elkeseredés, azután pedig a felháborodás volt. Akadtak olyan környezetek, ahol nem voltak hajlandó magyarországi vendégeket fogadni, lemondták az anyaországi (szerintük mostoha anyaországi) vendégszerepléseiket a sportolók, a néptáncosok, egyéb kulturális egyesületek és a testvértelepülések küldöttségei!

Számomra megdöbbentő, hogy milyen csendben múlt el a nyolc évvel ezelőtti népszavazás évfordulója. Sem az országos, sem a regionális média nem emlékezett meg a 2004. december 5-én tartott referendumról és annak csúfos kudarcáról – a külhoni magyarok kettős állampolgárságára leadott NEM-ekről. Pedig az eredmények közzététele után óriási volt a felháborodás mind a honi, mind a határon túli magyar sajtóban: egyesek Mohácsnál és Trianonnál is nagyobb nemzeti katasztrófáról írtak, mondván, hogy ekkora szégyen régen nem ért bennünket. Úgy hiszem jogos volt a felzúdulás, annál is inkább, mert a december ötödike azt is megmutatta, mennyire vagyunk szolidárisak, mennyire érdekel bennünket a trianoni békediktátum által mostani határainkon túl élő magyar honfitársaink sorsa! Mint ismeretes az inkriminált ügydöntő népszavazás két kérdés megválaszolására hívta a magyar választópolgárokat: a kórházak privatizációjáról és a külhoni magyarság kettős állampolgárságáról kellett az igent vagy a nemet bekarikázni. Nos, a több, mint 8 millió szavazásra jogosult magyar állampolgár közül alig 3 millió tartotta fontosnak kinyilvánítania véleményét a feltett kérdésekben. A népszavazás érvénytelen volt, tekintettel, hogy a voksolásra jogosultak alig 37,42 százaléka járult az urnák elé. Egyébként az egészségügyi témát a Munkáspárt, az állampolgárságét pedig a Magyarok Világszövetsége vetette fel, gyűjtött megfelelő mennyiségű aláírást, így Sólyom László akkori köztársasági elnök 2004. december 5-re írta ki a népszavazás. Amelyet óriási politikai (és sajnos nem: szakmai) kampány előzött meg. Az akkori ellenzéki konzervatív pártok támogatták a második kérdéssel kapcsolatos voksolást, mondván, hogy a határon túli honfitársaink a magyar nemzet részét képezik, s ugyanúgy megilleti őket az állampolgárság, mint a határon belül élőket. Erre azután jött a replika az akkori szocialista-szabaddemokrata kormány részéről: a Fidesz és a kereszténydemokraták csak azért támogatják az elképzelést, mert szavazói bázisukat akarják erősíteni (érdekes, a kétharmados eredményt nem a külhoniakkal érték el…), nem beszélve arról, hogy elindul a népvándorlás a határon túlról és az áttelepülők elveszik majd a munkahelyeket, a kenyeret a „honi” magyaroktól! Maga Gyurcsány Ferenc miniszterelnök állt ki a közszolgálati televízióban az ország nyilvánossága elé és buzdította az embereket arra, hogy nemmel szavazzanak e kérdésben! Ezt a szégyent azóta sem tudta senki és semmi lemosni a bukott politikusról, a történelem ítélőszéke pedig majdan remélhetőleg a maga helyére teszi e hazaárulással szinte egyenlő cselekedetet. Az érvénytelen szavazási eredmény hallatán a határon túli magyarok első reakciója a döbbenet, majd az elkeseredés, azután pedig a felháborodás volt. Akadtak olyan környezetek, ahol nem voltak hajlandó magyarországi vendégeket fogadni, lemondták az anyaországi (szerintük mostoha anyaországi) vendégszerepléseiket a sportolók, a néptáncosok, egyéb kulturális egyesületek és a testvértelepülések küldöttségei! Voltak olyan határon túli magyar szervezetek, amelyek, kissé elhamarkodottan ugyan, megszakították kapcsolatukat a honi testvérszervezetekkel. Óriási erkölcsi és anyagi veszteséget jelentett mindez az egyik és a másik oldalon is. Az akkor regnáló balliberális vezetés a „józan ész diadalának” nevezte az eredményt, megpróbálta saját sikerének beállítani a valójában csúfos kudarcot, a külhoni magyarság arculcsapását. Nem beszélve arról, hogy a külföldi sajtó azt írta az eseményről, hogy mindez a „nemzeti felfogással való szembefordulás” biztos jele…S történtek éppen ebben az időben olyan enyhén szólva érdekesnek tűnő események is, mint az akkori szerbiai-montenegrói parlamentben: alig egy héttel a magyarországi fiaskó után a belgrádi honatyák egyhangúlag megszavazták a külföldön élő szerbek kettős állampolgárságát! Mindenféle előzetes népszavazás és széleskörű véleménynyilvánítás nélkül. Az elmúlt időszakban sokan, sok helyütt próbálták elemezni, megmagyarázni a 8 évvel ezelőtt történtek okát, hátterét, mozgató rugóit. Szerintem a politikai befolyásolás kétségkívül kihatással volt az eredményekre és az emberek ilyen nagy arányú távolmaradására. De talán mégsem ezt kellene az első helyen említeni, hanem azt a nagyfokú ismerethiányt, amellyel a magyar ember rendelkezett a határon túl élő magyar testvérekkel kapcsolatban, ami már-már a szégyen kategóriájába tartozott (sajnos, helyenként és időnként tartozik ma is). Annyira keveset tudtunk az erdélyi, a délvidéki, a felvidéki, a kárpátaljai, a horvátországi-baranyai és a szlovéniai-muravidéki magyarokról, hogy az nem is eredményezhetett nagyobb érdeklődést, netán együttérzést, s könnyen hittünk a politikai destrukciós megnyilvánulásoknak is. Mert hogyan tud értelmesen mérlegelni az a magyar állampolgár, aki éppen azokban az időkben kérdi e sorok írójától a montenegrói Tivat repülőterén, hogy: Ez már a Vojvodina? Szegediként(!) hallott már a Vajdaságról, Crna Goráról, azaz Montenegróról valószínűleg kevésbé, és így tette fel a mindent eldöntő bölcs kérdést. De hányszor hallottuk/halljuk még ma is, hogy jönnek a románok (erdélyiek), a szerbek (délvidéki magyarok), a szlovákok (a felvidéki magyarok), a kárpátaljaiakról pedig alig tudunk valamit! Igen, az előző rendszerben, amikor a proletár internacionalizmust kellett fújni, nem volt divatos a határon túli honfitársainkat emlegetni. Azt mondtuk, hogy ott is élnek emberek, akik „magyarul beszélnek”! Micsoda megalázó helyzet- és értékmeghatározás a nemzeten belül. Most, hogy 2010-ben az új Parlament első feladataként a kettős állampolgárság intézményéről szavazott, gyökeresen változott a helyzet. Ma már ezer és ezer diák utazik a fentebb említett magyarok lakta vidékekre, ahol megismerkedhet az ott élő magyarok szokásaival, életével, gondjaival, örömeivel. Csak el kell olvasni azokat a lelkesítő és komoly nemzeti tudat-tartalommal megírt diák beszámolókat, amelyeket egy-egy ilyen kirándulásról írnak és azonnal világossá válik előttünk az eddig elnyomott szándék, lehetőség, s hogy miért kell elutazni ezekre a helyekre, minél többre, megismerni a határon túl élő nemzetrészek tagjait is. Ők ugyanis, kötve hiszem, hogy „leszerbezik” a határtól 2 kilométerre élő horgosiakat vagy lerománozzák a Székelyföldről érkező honfitársainkat! Hogy miért kell(ene) megemlékezni 2004 december ötödikéről? Mert egy nemzetnek ismernie kell azokat az eseményeket, amelyek valamiképpen befolyásolták a sorsát, létét – lett légyen az tragikus vagy örömteli (sajnos, ez utóbbiakból jóval kevesebb van). S tanulni belőle. Hogy többé ne kövessünk el ilyen hibát, tiszta lelkiismerettel tudjunk szembe nézni a múlttal. Meg jövővel is.