Közélet

Olvasói levél: A Szabadtéri Játékok ügyéről – a tények tükrében

Olvasói levél: A Szabadtéri Játékok ügyéről – a tények tükrében

2012. december 9., vasárnap
Olvasói levél: A Szabadtéri Játékok ügyéről – a tények tükrében

Bátyai Edina alkalmasságát nem a Reökben kiállított, botrányos installáció kapcsán kérdőjelezték meg először, hiszen a Szegedi Szabadtéri Játékok megfakulását a kritika évek óta panaszolja - írja Kohári Nándor önkormányzati képviselő szerkesztőségünknek eljuttatott olvasói levelében.

A képviselő levelét alább, változtatás nélkül közöljük.

A Szabadtéri Játékok ügyéről – a tények tükrében

A közvéleményben terjesztett állításokkal szemben, nem a REÖK-palotában kiállított, ízlésromboló installáció az első, amely megkérdőjelezi Bátyai Edina alkalmasságát a közel 1 milliárdos évi költségvetésű intézmény vezetésére. Az intézményvezető már tavaly provokatív mulasztást követett el, amikor a fenntartó szegedi közgyűlés tagjai elé olyan sajtószemlét tett le, amelyben a képviselőket és a püspököt gyalázó olvasói kommentek maradtak benn. Az állítólagos figyelmetlenség nyilvános bocsánatkéréssel végződött. Az igazgatónő előéletének ismeretében mégis több óvatosság látszott volna indokoltnak. Bátyai Edina pályáztatás nélkül, az MSZP-SZDSZ-Centrum háttéralkujával került az igazgatói székbe 2004-ben oly módon, hogy a pályázat útján kinevezett direktor, Székhelyi József igazgatása alatt álló színházi-szabadtéri intézményt kettébontották, és Bátyai, mindenféle intézményvezetői pályafutás nélkül, kapott egy személyre szabott gigaintézményt. Az 1931-ben alapított Szegedi Szabadtéri Játékok a kezdetektől messze túlmutat a városi nyári színház jelentőségén. A Juhász Gyula által vizionált „magyar Salzburg” a magyar drámajátszás élvonalát tette elérhetővé a széles néptömegek számára. Ezt a nívós népszínházi funkciót, amelynek kereteit Janovics Jenő szabta ki a 30-as években, a Játékok lényegében az ezredfordulóig megőrizte. 1935-től a szegedi Dóm tér a nemzetközi operaélet vérkeringésébe is sikerrel kapcsolódott be. A háború utáni évtizedek keleti igazodása sem csorbított a világszintű nívón: a legnevesebb orosz balett-együttesek, a nemzetközi vendégekkel kibővített hazai operajátszás és a dráma aranykora köszöntött be. A Játékok a rendszerváltozás idején is rangját megőrizve igazodott az új elvárásokhoz: a musicalirodalom első vonala jelent meg a Dóm téren, a nyugati sajtó figyelmét is kivívó, színvonalas előadásokkal. Mindezt azért fontos leszögeznünk, mivel a most elbocsátott igazgató és művészeti vezetője, Kesselyák Gergely rendszerint a közönségigények, a korszellem változásával magyarázza a felhígult, bulvárosodott műsorkínálatot. A szegedi Játékok megfakulását a kritika évek óta panaszolja. Marton Árpád, a Szabadtéri történetének avatott ismerője az idei szezont összegző kritikájában úgy fogalmaz, hogy az elmúlt évek kínálatát végignézve nem bukkanunk nyomára semmiféle koncepciónak. A kritikus aligha túloz. Az operettek modernizálása többnyire védhető, de az operaműfaj „felhabosításának” kísérlete egyértelműen kudarcot vallott: a közönség nem kíváncsi musicalsztárok operai debütálására. A próza jószerével kiveszett a kínálatból. Elég a 2013-as műsortervre pillantanunk, hogy láthatóvá váljék az ötletszerűség: egy-egy operett és musical vadnyugati témában, egy kínai balett-turné, egy gálaest és a bombabiztos István, a király. A műsorkínálat nem több, mint egy szélesvásznú hakniszínház nyári ajánlata. Mindezek a tények látványosan ellentmondanak az igazgatónő minapi közleményének, aki szerényen Klebelsberg, Juhász és Hont műve folytatójának nevezi magát. De a művészeti vezető nyilatkozatának is, aki Mascagni, Vaszy és – rejtélyes okokból – a Dóm téren sosem szerepelt Lamberto Gardelli örökségére hivatkozik, miközben 2013-ra nem hirdettek operaelőadást. Aki e kifogásoknak hangot ad, évek óta azzal a válasszal szembesül, hogy a Játékok a népszerűségi index utáni hajszában kényszerül minőségi engedményekre. A város havi folyóiratában megjelent írás e téren is érdekfeszítő következtetésekre jut. A Játékok saját beszámolóit alaposabban szemügyre véve ugyanis kiderül, hogy míg a most elbocsátott igazgatónő a város legnyereségesebb cégeként tünteti föl a Játékokat, a valóság úgy fest, hogy a városi támogatással szembeállított jegybevétel csupán az egybevetésben nem szereplő, mert másik számoszlopban feltüntetett állami támogatásokkal együtt képez többletet. Azaz: a direkció által sulykolt kiváló megtérülés egyszerűen nem áll fenn – a Szegedi Szabadtéri Játékok, mint a legtöbb kultúrintézmény, nagyobbrészt társadalmi ráfordításból működik! Ha pedig így van, megdőlnek a minőségi engedmény indokai! Ahogy a cikk összegez: Bátyai és csapata „kultúrfinanszírozási hungarikumot” produkál, amikor gigabulvárt állít ki tetemes közpénzből. Megjegyzendő, hogy Marton Árpád írása vitaindítóként jelent meg a Szeged szeptemberi számában, cáfolat azonban a mai napig semmilyen fórumon nem született. A direktorváltás körüli hisztériakeltésnél tehát jóval fontosabbnak tartjuk, hogy tisztázódjon a Játékok küldetése – ez nem csak morális és kulturális, de bizony a közvagyon hasznosulását is illető kérdés. A személyeskedő közgyűlési háború mögött nem csak a „kultúrfinanszírozási hungarikumnak”, de a szegedi baloldal egyik utolsó bástyájának – és különféle üzleti érdekeknek megingása állhat

- írja levelében Kohári Nándor.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.