Szegediek jártak Csángóföldön + FOTÓK

A VMDK szegedi tagozata évek óta szervez külföldi kirándulásokat. Többször voltak Erdélyben, az idén nyáron pedig először túlmentek a történelmi Magyarország határain, és a Gyimesi-hágón átkelve eljutottak Bákó megyébe, ahol meglátogatták a csángókat is. Klézsén voltak, ahol Duma András neves néprajzkutató, költő, szerkesztő, tanító, polihisztor kalauzolta a lelkes csapatot.

Nagy Abonyi Attila

, az egyesület elnöke az utazás élményeiről számolt be, hiszen nem sokat tudunk a Romániában meglehetősen szeparáltan élő, zárkózott életmódot folytató magyar kisebbségi népcsoportról, a csángókról. Klézse mintegy 7000 lakost számlál, és igen sokan beszélnek magyarul. Kilencszáz iskoláskor előtti gyermek lakik itt, 1200 iskoláskorú. A nyugdíjas korúak száma 500-ra tehető, az összes többi lakos aktív korú. Ami elgondolkodtató, az aktív korú falubelieknek a java része, mintegy 70 százaléka külföldön él és dolgozik, Spanyolországban, Olaszországban és Magyarországon. Ahogy a helybeliek megtudták, hogy a látogatók Magyarországról jöttek, azonnal körbevették a csapatot és beszélgetésbe elegyedtek a vendégekkel. Érdekesen beszélnek, de érthető a nyelvük, noha egy kicsit jobban oda kell figyelni a mondanivalójukra - meséli Attila.

Évszázadokon keresztül kitartottak és megmaradtak

„Engem az döbbent meg, hogyan tudtak évszázadokon keresztül megmaradni egy más nyelvi közegben” – osztja meg még eleven élményeit az egyesület elnöke. Az ’50-es években egy rövid időszakra volt magyar nyelvű oktatás a településen, de ennek éppen az ’56-os magyar forradalom vetett végett. Az akkori román kommunista párt meglehetős gyanakvással figyelte a magyarokat, így a csángókra is kiterjedt a figyelmük, noha ők sohasem tartoztak a történelmi Magyarországhoz. Ma már a globalizációnak meg a kötelező román nyelvű oktatásnak „köszönhetően” az itt lakók rohamosan veszítik el a nyelvüket. Tiszteletreméltó kezdeményezések is akadnak azért, lelkes magyar pedagógusok egyre több helyen szervezik meg az önkéntes magyar nyelvű oktatást. A lakosság többsége katolikus, miközben a románok köztudottan ortodox vallásúak. Aki román és katolikus, az csángó, ha már csángó, akkor viszont valamilyen szinten magyar származású. Attila szerint különböző településeken különböző szinten tudnak magyarul a lakosok. Duma András például úgy tartja, Klézsén még 1200-1500 lakos biztos beszél magyarul. Vegyes nyelvűek az emberek, mind a két nyelvet ismerik, ezért gyakran románul kezdik el a beszélgetést, majd magyarul fejezik be. Ez többnyire a közép korosztályra, meg az idősebbekre jellemző. Attilának az volt az érzése, hogy az ottaniak szégyellik az ősi, archaikus nyelvjárásukat, s inkább igyekeznek az irodalmi magyart megtanulni, beszélni. Olyan elzártan, elszigetelten éltek, hogy az általuk beszélt magyar nyelv több száz évvel ezelőtti szinten konzerválódott, mégis fennmaradt.

A magyar nyelv az ördög nyelve volt

Vajon miért? Minthogy nem volt kötelező oktatás, innentől kezdve az egyház volt az, amely a magyar nyelvű révén összetartotta a közösséget. Ha nem is volt mindenhol pap, voltak kántorok, akiket az csángók deákoknak neveztek, ők énekeltették, imádkoztatták magyarul a helybelieket. Később a román hatalom lengyel meg olasz papokat küldött a vidékre, akik elfogadták, hogy ez román terület. Gyakorlatilag megtiltották nekik a magyar misézést. A helybeliekben ez még jobban megerősítette az összetartás érzését, hogy évente legalább egyszer el kell menni a csíksomlyói búcsúba, hogy legalább ott halljanak magyar nyelvű misét. Domokos Pál Péter néprajzos könyvében szerepel, hogy a ’30-as években egy német papot küldtek a csángókhoz, aki a hívek miatt megtanult magyarul. A román hatóságok ezt nem nézték jó szemmel, s megtiltották neki, hogy magyarul misézzen. Mivel nem volt hajlandó erről lemondani, kidobták, megtiltották neki a szolgálatot. Ekkor kivonult a falu szélére, és egy kis házban, ahol lakott, hirdette az igét, és fogadta a híveket. A pap szerint a legalapvetőbb emberi jogokban sértették meg a csángókat, hogy az anyanyelvükön imádhassák istenüket, sőt a halálos ágyukon is megtiltották nekik, hogy magyarul gyónjanak, az utolsó kívánságukat sem teljesítették. A pap visszaemlékezéseiből megtudjuk, a hatóságok a magyar nyelvet, mint az ördög nyelvét kezelték.

A felnőtt lakosság több mint fele külföldön dolgozik

Nem egy könyv, film figyelmeztet arra, ha mi, magyarok 300 éven keresztül nem küldtünk a csángóknak papokat, tanítókat, pedig kérték, nem törődtünk velük, akkor most mit akarunk. Attila úgy látja, ma már az a helyzet Csángóföldön, hogy sajnos, a beolvadás szélén áll az ottani kis magyar közösség. A magyarországi vendégek a temetőbe is ellátogattak, ahol meglepődve tapasztalták, hogy egyetlen magyar feliratú sír sincs. A helybeli idegenvezető, László István, aki kiválóan beszélt magyarul, adott egy névjegykártyát, amelyen Laslau Stefan volt olvasható. Három gyermeke van három különböző országban: a lánya Magyarországon, az egyik fia Norvégiában, a másik pedig Olaszországban próbál szerencsét. A szülők, nagyszülők otthon maradtak, a gyerekek pedig szanaszét szóródtak a világban, az egész csángó közösségre ez a jellemző. Minél több idő múlik el, annál kisebb a valószínűsége, esélye annak, hogy ezek a fiatalok vissza is térnek. Egyre több dolog köti őket az új helyhez, mint a régihez. Aki Magyarországra jön, az legalább magyar lesz. A csángókra jellemző a nagy gyerekszaporulat, ők a magyar nemzettest egyetlen része, amely gyarapszik, míg az összes többi fogy. A legújabb számítások szerint minden asszimilációs kísérlet és az itteni népcsoportot ért viszontagság ellenére a moldvaiak közül még legalább 50 ezren beszélik a magyart, noha a legutóbbi népszámláláson is mindent megtettek a kérdezőbiztosok, hogy minél kevesebb magát magyarnak valló polgárt regisztráljanak.

Amikor észrevesszük, fontosak a gyökereink

Attila beszámolt egy szívet melengető csíkfalusi élményéről is, ahol egy kerekesszékhez kötött fiatalember online csángó rádiót üzemeltet (Csíkfalusi Csángó Rádió a neve) fele részt román, fele részt magyar nyelven. Nagyon szép népzenei műsorokat is sugároznak, így próbálva közelebb kerülni a potenciális hallgatósághoz. A gond az, hogy meglehetősen szegény vidékről van szó, s nem minden házban van internet. A külföldön dolgozók igyekeznek beszerezni számítógépeket, hiszen így a családdal való kapcsolattartás jóval egyszerűbbé válik. Saját bevallásuk szerint a csángók még tudják, hogyan lehet megélni pénz nélkül, tudnak önellátóak lenni, vagy a családon vagy a közösségen belül szinte mindent elő tudnak állítani. Pénzt gyakorlatilag nem sok mindenért adnak, inkább csereberélnek egymással. Viszont azt is látják, akinek pénze van, olyan dolgokhoz is hozzájut, amit már a faluban nem lehet beszerezni. Itt jönnek elő a technikai cuccok, s a fürdőszoba, mint alapvető higiéniás szükséglet. Kádat, mosdót, csaptelepet nem lehet helyben előállítani, ezekért már el kell utazni nagyobb településre, városba. A bivaly vontatta szekér itt mindennapos dolog, amire a magyarországi vendégek megint csak alaposan rácsodálkoztak. Attila ebben nem feltétlenül az elmaradottság szimbólumát véli felfedezni, hiszen, mint személyesen is megtapasztalta, ezek az emberek itt boldogok és elégedettek. A külföldön dolgozó középkorúakkal folytatott beszélgetésből kiderült, a fiatalokkal ellentétben, közülük szinte mindegyikük haza akar térni. Többségük azt vallja, itt szép, itt meg lehet élni. A csángók eredetére, közös származásukra történelmileg igazolt egyértelmű választ nem találunk. A csángókérdésben akkor járunk a legközelebb a valósághoz, ha azt mondjuk, nem eredetük, származásuk, hanem kulturális örökségük az, ami közös, amit az anyaországból kiszakadva is megőriztek, és őriznek ma is. Amikor észrevesszük, hogy fontosak a gyökereink. Talán még nem késő – tegyünk azért, hogy érezzék, kitartásuk nem volt hiábavaló – segíteni nekik, magunkért, hiszen évszázadokon keresztül a magyarsághoz való hűségre szavaztak, újra és újra.