Hölgyválasz: Régi hídról új távlatok

Számomra mindig olyan természetes volt, hogy elmentem az emberek közé, bármilyen rendezvény is jött ebben a városban, hiszen távolról, egy virtuális világból szeretni őket olyan könnyűnek, olyan hazárdőrnek tűnik. A Régi híd soha nem hordott annyi embert a hátán mint amennyit az államalapítás alkalmával kénytelen megtartani, hogy senkinek se kelljen kényszerű csobbanással landolnia a hűs Tiszában a tűzijáték alkalmával.

Óvatosan cikáztam az összesereglett tömeg között, figyeltem az alkalomszerűen vagy baráti, családi alapon összeverődött kisebb csoportulásokat. Rengeteg lurkó cikázott a szülői lábak körül, többen az apuk ölelő karjaiban csücsültek, és izgalommal várták az égi színkavalkádot. Meleg, fülledt este volt, a rakparton hullámzó emberáradat egy egységes masszaként olvadt egybe a híd távlatából. Minden előzményt mellőzve egy hatalmas durranással indult útjának az első rakéta, amire pánikhangulat uralkodott el a kisebb résztvevők kedélyállapotán. A nagy izgalommal várt esemény egy rettenetes rémálommá fajult, piciny kobakukat leszorítva füleikre tapasztott apró tenyerekkel, őszinte és mély kétségbe eséssel, szíveket fájdító sírással adták a világ tudtára: „Édesapám én nem ezt a lovat akartam…”. Pár méterrel a hídtól megzavarodott galambok verdestek céltalanul osztozva a nem alaptalan riadalomban a gyermekek félelemével. A szülői meggyőzés ez esetben hasztalannak bizonyult, hisz egyik rakéta hangrobaját követte a másik, így nem igen lelhetett nyugalomra a lurkók hevesen dobogó szíve. Némely szülő végül úgy döntött, hogy csemetéjét elmenekíti egy tűzijáték által kevésbé sújtott területre. Persze én sem kifejezetten a tűzijáték élménye miatt voltam jelen, a számomra ismeretlen embereket szerettem volna meglátni, azt ugye mondanom sem kell, hogy mi minden látható meg egy néma szemlélődésből, egy város szellemiségéből. Milyen merész gondolat az a szívemben, hogy én arra vágyok, bár ez a több ezer ember egy nap nem az égi szórakoztatás miatt emelné fel a szemét így együtt a város szívéből. A parádé végeztével még egy mondatfoszlány mosolyogtatott meg, ami egy délceg, némileg haragvó, mélyebb férfihangtól sodort felém a szél: „Akkor leszel itt legközelebb, ha majd tizennyolc évesen magad jössz ki!” –hangzott a dörgedelmes fenyegetés a megszeppent fiúcskának, aki több száz társával együtt nem igen tudta élvezni a tűzijáték adta szórakozási lehetőséget. Lelki szemeim előtt megjelent, hogy órákkal azt megelőzően az őzikeszemek apróka tulajdonosa, miként igyekszik a rigorózus szülői akaratot megnyerni az áhított ügynek, mindezt szívfájdító könyörgéssel fűszerezve. Ha számba veszem azt a gondolatot, hogy összesen egy személyről vagyok meggyőződve annak tekintetében, hogy tudja, mi a számomra a legjobb, akkor a legkevésbé sem szabad meglepődnünk, ha saját elképzeléseink adta öröm nem érkezik el. Néhány nappal később egy rossz hír hallatán épp a Régi hídhoz közel, - aminek természetesen már nem ez a neve, de amíg élek nekem ez marad a neve – ezzel a személlyel beszélgettem, akiről megvagyok győződve, hogy tudja nekem mi a legjobb, ismét a várost szemléltem. Olyan ritkán van időm ráérősen figyelni az itt élőket, de most határozottan eldöntöttem magamban, hogy „turistaként” szemlélődök, nem pedig a saját hazájában rendszerint megvetett „prófétaként”. Lent a rakparton a fiatalok a nyár elmúlása felett keseregtek, hogy az ősz elhozza az iskolai tanév kötöttségét, szigorát. Szemben a laposon napfény szerelmesei vették az égető sugaraktól a számukra kellemes fürdőt. Lent a Tiszán kis csónakok ringtak, alkalmi halászbárkaként, olykor megállítva egymás mellett vízi járműveiket, a magányos pecások faggatták egymást a kapókedvről. Még többen tekerték a hőségben a kerékpárokat a hídon át, ahol az autós forgalom is a délutáni csúcsra dagadt. Még ennél is többen görnyedtek ezekben a pillanatokban is a munka fölé valahol az irodák és hivatalok rengetegében. Az intellektuális hiúság keserű szellője pedig már kibontakozóban van az egyetem felől, egy újabb szemeszter kezdődik. A legnagyobb kihívás örökre ez marad: valóságosan szeretni az embereket, tettel, ha kell szóval, de főként cselekedettel, mert csak így válik hihetővé az üzenet, ami az én szívemet felemeli és néha erővel nyomja. Miért? Mert áldozatok nélkül nem beszélhetünk valóságos szeretetről. Kedves Olvasók! Egyszer legyenek turisták városunkban, és lássák meg őszintén mi benne a fájó, és ne engedjék, hogy a látszat, az építkezések, a kátyúk, a kötbérek tompítsák el látásukat. Ne ragadjunk le ezeknél a pontoknál. Érdemes önkritikát gyakorolnunk, mert ugye nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom: páraként élünk, ezer év egy nap, egy nap ezer év. Nekem az önkritika, a valóságos szeretetről szól, tehát arról, hogy az örök érvényű üzenetem az evangéliumról ne legyen üres szó vagy gondolat, ami mögött meghidegül a valós tartalom.