Irány Ljubljana – 7. rész: London nincs is olyan messze + FOTÓK

A SZEGEDma.hu jégkorong-szakírója, Petró János helyszíni naplójában követi végig a szlovéniai divízió I-es jégkorong-világbajnokságot.

Újra itthon, átautózott, átvonatozott éjszaka után, kialvatlanul és kicsit megtörve. A torna végeredménye a legjobb elvárásaimat igazolta, ám az utolsó három nap játéka csalódást jelentett. A befejező napon Japán és Ukrajna egymás elleni eredménye nekünk a biztos 3. helyet jelentette, a kieső kijelölése viszont a mi feladatunk maradt, ha nyerünk, akkor a britek, ha vesztünk, akkor az ukránok mehetnek egy csoporttal lejjebb. Egy harmadon át úgy tűnt, nem adunk okot a pletykákra, győzzön a jobbik, a többi nem a mi dolgunk. De aztán jött a szokásos összezuhanás és ez az ukrán válogatott végét jelentette. És azt, hogy még pontszámban sem tudtuk megközelíteni az előttünk végzett osztrák csapatot. Ám aki végignézte a tornát, igazat adhat véleményemnek, a magyar csapat ott végzett, ahol a helye, és még szerencsénk is volt. A két első napi győzelem és az utánunk végzett csapatok keresztbe verései biztosították számunkra a kockázat mentes vereségek lehetőségét. A tornán legkevesebbet mutató ukránok kiesése teljesen jogos, a 3-5. helyeken elosztását a pillanatnyi szerencse döntötte el. Egyszer mi is jól kijöhetünk ebből. De ha megnézzük a statisztikákat, nem olyan fényes a helyzet. A bűntető padon töltött idővel simán vertük a mezőnyt, ehhez adalék, hogy a hátrányos helyzetek kivédekezésében viszont hátul kullogtunk. Ebben a mutatóban éppen úgy az 5. helyen végeztünk, akárcsak az előnyös helyzetek kihasználásában. Azt hiszem ezek alapján nincs is miről beszélni. Hab a tortán, hogy nálunk több gólt, csak a brit csapat kapott. Elcsépelt mondat, de minden gólra játszott sport alapja a védekezés. Ezek után nem vitás, hogy a bronzérem hízelgő. A világbajnokságon végig magas hőfokon szurkoló magyar közönség nem kedvtelenedett el attól, hogy az utolsó három meccsen talán ha két jó harmadot láthatott csapatától, példát mutatott, mit jelent egy nemzeti válogatottat elkísérni idegenbe, vesztett meccs után bent maradni a csarnokban és elénekelni a himnuszt. Ezt a mentalitást értetlenül nézte szlovén, osztrák egyaránt. Nem vagyunk jégkorong nemzet, egyetlen EBEL csapatra és néhány idegenben játszó légiósra nem lehet hosszú távon építeni. Jobb is, hogy nem jutottunk fel az A csoportba, nem táplálunk elérhetetlen vágyakat, és esetleg észrevesszük a figyelmeztető jeleket. Jég kell, sok helyen és legalább tíz hónapon keresztül, széles utánpótlás, erős és kiegyensúlyozott bajnokság, a jelenleginél jóval több felnőtt játékossal. Mert hiába mondják, hogy jó az utánpótlásunk, mert ha nincs hová feláramlani az ifjú tehetségeknek, visszavonhatatlanul elkallódnak. A mai magyar válogatott és a fehérvári csapat egy szépen megrendezett kirakat, de sajnos a bolt mögötte félig üres. Ültem a hajnali vonaton és nem volt jó a kedvem. A jégkorong csodálatos játék, az új lebonyolítási rend nyerő. Szinte csak kiélezett meccseket láttam, de kicsit azért bántott csapatunk játéka. Megérte ennyit utazni és költeni? Aztán azon kezdtem gondolkodni, ha igazak a pletykák és a britek kapják jövőre a rendezés jogát, valahogyan csak el kellene menni. London nincs is olyan messze.

Divízió I-es jégkorong-világbajnokság, Ljubljana

Magyarország – Nagy-Brittania 4-5 (2-2, 2-2, 0-1)

Petró János