Írjon nekünk

ARC

„Már nem csak a zene tölti ki az életemet…” – beszélgetés Palya Beával

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.
/var/www/szegedma.hu/web/stab/szmamanager.jpg

Megjelent:

Palya Bea mesél az egyszálénekről, a jótékony írásról, a „csúcskoncertekről” és a tengerről is, miközben ülünk a szőnyegen, köztük a magnó és a könyve, mellettünk nagy bögre gyümölcstea, fölöttünk pedig, a tetőtéri ablakon túl, a fátyolos ég.

– Makó, Magyarcsanád, Bag…

– Makón születtem, Magyarcsanád az anyukám faluja, ott éltünk egyéves koromig. Utána Bagra költöztünk, a gyerekkorom odaköt, de amíg a nagyszüleim éltek, visszajártunk hozzájuk.

– Mitől volt olyan „csodás” az élet a bagi hagyományőrző együttesben?

– Mert minden pillanatban csoda született… Ami először eszembe jut: indul a busz, együtt vagyunk, szépen bekészítve a népviselet, megyünk föllépni, és tudjuk, valami gyönyörű dolgot fogunk tenni. Olyan nénikkel voltunk körülvéve, akik előadás előtt, 40 fokban sem ültek le, mert kimegy a ránc a bő szoknyájukból, álltak, bírták, csinálták, mert ez a hagyomány, és az szép, és jót hoz a világnak. Ők még abban éltek, én már az a generáció vagyok, aki tőlük ezt visszatanulta. Rónai Lajos, az együttes zenésze volt az, aki az első énekversenyekre bátorított. Az, hogy népzenén nőttem föl, egy életre bebarázdált.

– A fővárosban hogyan talált rá a táncra, az énekre?

– Olyan szerencsének látszó találkozások mentén… Amikor följöttem, közel egy évig, csak a gimnázium létezett, beilleszkedni, teljesíteni. Teszáry Miklós volt az első találkozás ahhoz, hogy visszataláljam a zene, tánc részemet. Egyszer összefutottunk, és emlékezett rám még a régi tánctáborokból – a működés rendje ugyanis az volt, próbák, föllépések, és nyáron egy hét tömörített tudás „fölszippantás” – és ő hívott el a Bartók Táncegyüttesbe. Ott sok hozzám hasonló vidéki volt, akik ismerték a néptáncot, népzenét, érdeklődtek az erdélyi utazások, a néprajz iránt. Ahogy az első próbára lementem, éreztem, befogadtak. Másrészt, nekem ebből a tudásból többletem volt, a bagi együttesben ugyanis nagy szigorúság volt. Az ott eltöltött órák egy életre megsegítettek engem. Hamar elkezdtem tanítani, először gyerekeket, utána az utánpótlás csoportot.

– A Zurgó együttessel hogy találkozott?

– Bagon énekes táncos voltam, de Pesten eleinte csak táncoltam. A Bartókban mondták, Nagy Bercel táncjátékot csinál. Elmentünk, hogy majd táncolunk, de énekelni is kellett, ott hallotta Berci a hangomat. Később fölhívott, összeverbuválódott egy zenekarnyi fiatal zenész, lennék-e az énekes. A Zurgó csodálatos 5-6 évet jelentett, olyanok voltunk, mint egy család. Bár a Bartók is összetartó csapat volt, de 30-40 tagból állt, 5-6 ember viszont nagyon egyfelé tudott tekinteni. Ez még a zenekarozás hajnalán történt.

– Utána mi következett?

– A Laokoón Csoport volt legelőbb, ahol megismerkedtem Gryllus Samuval, akinek 3 lemezt, azóta is tartó „zenecsinálást”, és egy mély barátságot köszönhetek. Utána jött Szőke Szabolcs Hólyagcirkusz Színháza. Ahol, egyrészt találkoztam Monori Andrással, akivel lett egy zenekarunk a Folkestra, másrészt itt nyílt ki a fülem sok más zene felé. Akkoriban foglalkoztam magyar népzenével, cigánygyűjtésekkel, bolgár zenével is, ami nagyon-nagyon tetszett, és ahol új dolgokat tanultam a ritmusról, a díszítési technikákról. A többiek arrafelé tereltek, foglalkozzunk a zene grammatikájával is. Szedjük szét azt hangokra, és rakjunk össze újat belőle, improvizáljunk. Kazettákkal láttak el. Rengeteg zenei élményt kaptam tőlük.

– A könyvében olvastam: „Bulgáriában a mindennapok része a népzene, ismerik a saját dalaikat, hagyományos hangszereiket. Nálunk a legtöbb ember csak a borzalmas elektromos lakodalmast ismeri népzeneként.” Mi miért felejtettük el a nagyszüleink dalait?

Névjegy

Palya Bea a mai fiatal énekes generáció egyik legsokoldalúbb alkotója, dalaiban a magyar népzene mellett, főként a bolgár, a cigány és a keleti népek dallamvilágát használja föl. 2003 óta 8 szólóalbuma jelent meg, a legutóbbi – ami egy válogatáslemez – idén október elején. Ugyanekkor a boltokba került első könyve is, mindkettőnek Ribizliálom a címe.

– Nekem azért a koncertjeimen mindig sikerül dalra bírni a közönséget. De az igaz, a népzene, az éneklés nincs benne a mindennapokban. Bulgária szerintem speciális eset, mert ott sikerült elérni, akadémiája lett a népzenének. Felsőfokú népzeneoktatás van, és a kreativitást sem akadályozzák. Ott vannak szerzők, akik írnak új, népzenei ihletettségű dallamokat. Mért felejtettük el… Pedig ahogy járok-kelek és éneklek, azt tapasztalom, az emberek azonnal kinyílnak ezekre a dalokra, van rájuk igény, nálunk is. Hiszen a népzene nagyon jó dolog, közvetlenül az érzelmekből nő ki, és azonnal hat is azokra.

– 2003-ban megjelent első szólóalbuma, az Ágról ágra, és rögtön nagy siker lett. „… akkoriban havi 18-20 koncert gurult ki belőlem.” – ezt is a Ribizliálomból tudom. Mi hajtotta ennyire, a még nagyobb siker elérése?

– Érdekes, hogy ezt mondja… Igen, a lemez jól ment, de bennem akkor az volt, minél többet kell énekelnem, hogy egyre jobb énekes legyek. Ki akartam próbálni, mit tudok, és mindent elvállaltam. Sebő Feri sokszor hívott, a Folkestra is nagyon ment, és a szólókoncertek is. Mindenféle együttműködés érdekelt. És ma is érdekel, de más ritmusban vállalok el felkéréseket, több idő kell egy dologra. Volt bennem olyan is, bizonyítani a világnak, mert az az első szólólemez nagy bizonytalanságok közepette született. A siker kellemes melléktermék, de az önmagában nem hajtóerő. A zenélés iránti vágy, na, az igen. A legnagyobb sikeremnek meg azt tartom, hogy belül béke van, szabadon választhatok abban, mit is akarok csinálni, széténekelni magam, vagy épp sétálni egy tengerparton.

– A 6. szólóalbuma, az Adieu les Complexes Franciaországban jelent meg, és eljutott Európa számos országába, sőt azon kívül is. Ez a CD 20. lett az európai világzenei lemezlistán. Mi volt a hozadéka ennek a jelentős eredménynek?

– Jobban bekerültem az európai zenei körforgásba, az a néhány év konkrétan a Palya Bea Quintethez kötődik. Rengeteget koncerteztünk külföldön, volt több nyugat-európai turnénk, Hollandiában, Belgiumban, Németországban. Mégsem azt az utat választottam. Talán, mert nagyobb szabadságra vágytam… A kiadónál mondták, ha van egy trend, akkor amentén kell zenélni, a személyiségemet úgy kell alakítani, és 7 év, míg egy komoly karriert fölépítünk. De engem az ilyen típusú működés nem vonzott. Nem is volt kényelmes az a helyzet. Írtam egy e-mailt és félévig nem válaszoltak rá, nagy volt a távolság köztem és az eladott termék között, elveszett a személyes kontaktus. Ugyankor nagyon örülök, hogy ez az album elkészült, mert a Quintet számai ezen lettek rögzítve, és az nagyon szép zene.

– Egyedül éneklés…, amellett, hogy egy egész estés előadás – nyilván – fizikailag és szellemileg is rendkívül igénybe veszi, mi ebben a szépség?

– Nemcsak megterhelő, hanem fölszabadító is, ez benne a szép. És én így is kezdtem, az énekversenyeken is ezt éltem meg. Meg rengeteg órát töltöttem azzal, felvételeken néniket, bácsikat hallgattam, akik egyedül énekeltek, és nekem az teljes volt. Az pedig mesterségbeli fogás, hogyan kell egy előadást fölépíteni, milyen íveket kell csinálni, milyen anyagokat érdemes választani, stb. Ami biztos, az egyszáléneket soha nem fogom elhagyni, mert mélyen feltölt és megerősít.

– Akkor az ilyen koncertek folyamatos visszacsatolások a kezdetekhez?

– Abszolút. Nyáron, a kapolcsi fesztiválon egy napra esett három szólókoncert, a Snétbergeré, a Lamm Dávidé, és az enyém. Szerintem aznap volt a legnagyobb siker. Arra, hogy egy ember kiáll és zenét csinál, ilyen nagyon letisztult módon, az emberek fogékonyak. Ilyenkor a kapcsolódás lehetősége a hallgatósághoz megsokszorozódik. Most is beleborzongok, milyen energiák játszadoztak ott.

– A 2009. január eleji, Carnegie Hall-beli koncertet tartja a pályája csúcsának?

– Presztízsben nagy dolog, hogy énekeltem ott, de számomra az egyik „csúcsélmény” a rudolstadti templomi koncert volt.

– Az mitől olyan emlékezetes?

– Egy ilyen jó koncert sok, nem logikus körülményt tömörít magába. Ott, a templom, ahogy mi akkor együtt zenéltünk, a közönség… Pedig a dalok nagy részét magyarul énekeltem, akár akadály is lehetett volna az, hogy a közönség nem érti a szövegeket, mégis hihetetlen hangulat volt, a zene hidat teremtett. De Szokolay Dongó Balázzsal is rengeteg „csúcskoncertünk” volt. Az egyik pontosan az a szentendrei, amiből a Ribizliálom lemezen is hallható 4 szám. Vagy az összes szefárd koncert…

– A szefárd zene a másik nagy kedvence?

– Jaj, imádom azt is! A középkorban Spanyolországból menekült zsidóság török, bolgár, görög, szír területekre költözött, és ezek a kultúrák keveredtek egymással. A szefárd zene egy kincses bánya, a ritmusok, a díszítmények, az egész dallamvilág.

– Sok dalának ön írja a szövegét. Ez lehetőség arra, bármit elmondhasson önmagáról, a világról. Mi az, ami miatt mégis könyvet kellett írnia?

– A kérdés nem így tevődött föl… Azért írtam, mert jól esett írni. Öröm, ha egy embert meg tudok festeni a mondataimmal. Énekelni is ezért énekelek, ez is az örömnek egy bőséges forrása. És szeretem a kihívásokat is, egy csomó mesterségbeli fogást tanultam az írás technikájáról. A kérdését viszont értem, van, amit nem tudok zenében elmondani. Egész más az attitűd, amikor írok. Bár ez is egy hasonló, áramlásszerű állapot, mint amiből éneklek is, azért az írás egy egzaktabb dolog. Az öröm és a kihívás mellett van egy harmadik ok is, könnyűséget éreztem utána, ez kapcsolódik az írás elengedős, megerősítő, átalakító hatásaihoz.

– Tudatosan „megcélzott” egy műfajt, vagy csak írt, műfajtalanul?

– Én a zenémre sem tudom egyértelműen mondani, hogy ez népzene, világzene, dalírói hagyomány, énekelt vers, improvizált zene, valószínűleg egyszerre mind. Az írással is így vagyok, személyes esszé, önéletrajz… Ha valami szándékosság volt bennem, az egy olyan szöveg születése volt, ami engem átgyúr, és átgyúrhatja akár a környezetemet is, ha az átengedi magán. Erre van egy gyönyörű visszacsatolás. Elindítottunk egy videoblog sorozatot, Kibeszél címmel, ahol közéleti embereket, színészeket, zenészeket kértünk meg, beszéljenek a könyvemről, vagy annak kapcsán magukról. Nincs két egyforma vélemény. Nekem ez egyrészt megnyugvást ad, az élet ennyire színes, és mindenki a maga történetét olvassa ki a könyvből. Másrészt, emiatt szerintem a kritikának sincs sok értelme, úgyis mindig mond mindenki mindent, marad tehát az, visszahúzódom a saját középpontomba, és onnan hozok létre dolgokat.

– „Szia tenger, szia szél, szia zöld, szia kék. Jövök még. Most megyek lüktetni…” – írja a könyvében. Mit nyújt önnek a tenger, ami miatt újra és újra vissza kell hozzá menni?

– Különös, hogy ezt a pár sor idézi, ez nekem is kedves. Van néhány rész, ami rímesen van megírva, mert elkezdtem belül rímelni. És az is érdekes, az a rész, ami a tengernél íródott, az egy áttetszőbb szövet, mint amilyen én is vagyok ott. Mindennap látok egy akkora óceánt, hogy azt hiszem, a világ óceánból áll. Jön egy hullám, és új dolgot hoz, és viszi, ami már túlérett bennem, és ez a folyamatos hullámzás engem is megtisztít. Az életnek van egy alaprezgése, ami – Weöres szavaival – tértelen, időtlen alapállomány. Nekem ezt a tengernél sikerül vidámabbra, szabadabbra hangolni. Mexikóban, Zipolitén van az egyik kedves tengerpartom. Szerintem az utazás az egy mentőöv.

– Ősszel megjelent a könyve mellékleteként egy mini CD, rajta 5 új dallal, és egy válogatáslemez is. Ezek a zenék szerepelnek a programban december 27-én Szegeden, a Nagyszínházban?

– A válogatás annyival több a mini CD-nél, hogy van még rajta 6 régi dal, illetve 4, eddig még ki nem adott élőfelvétel. Egy bőkezű, kétrészes koncertnek álmodtam meg ezt az estet, ahol az album anyagát nagyrészt bemutatjuk. A műsor fölépítése lépcsőzetes, az elején és a végén az egész banda játszik, közben pedig zenésztársaimmal duó, trió formációkban muzsikálok. A második félidőben főként a fotelos koncert anyaga szólal meg. A koncert során hallható lesz több eddig még nem rögzített nóta is. Úgyhogy sok izgalom várja a közönséget is, meg minket is. És egy keveset – kétszer 8 percben – megvillantok a könyvből is.

– A CD lejátszójában most milyen zene van?

– Nagy kedvencem Sidsel Endresen és a Bugge Wesseltoft Try című száma. A dalban az énekesnő arról énekel, próbáld meg minden nap egy kicsit jobban tenni a dolgodat. De ha ma nem sikerül, ne add föl, mert igazából ez az élet lényege, mindig megpróbáljuk, mindig szövünk új terveket.

– Kislányként arról „szőtt” álmokat, énekes lesz, és ma miről?

– Az énekléshez kötődő, és az íráshoz fűződő vágyam is egyre növekszik. De erős vágyak vezetnek tengerpartokhoz, állatokhoz, a barátaimhoz, a szerelmemhez. Már nem csak a zene tölti ki az életemet, nagyon fontos számomra az emberekhez való közelség.

Bea a beszélgetés végén írt néhány sort a Ribizliálom könyvbe, és még rajzolt is. Az üzenet az enyém, de a pillangót és a kis virágot, az interjúval együtt, Kedves Olvasó, önnek adom.

Juhász Ági

Kommentek

ARC

Húsz éve a múzeum szolgálatában

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.
/var/www/szegedma.hu/web/stab/szmamanager.jpg

Megjelent:

Medgyesi Konstantin 1999 augusztusa óta azért dolgozik, hogy a szegedi Móra Ferenc Múzeum sikeresen működjön.

Tovább olvasom

ARC

Elismerést kapott a mexikói nagykövetségtől a Gringos étterem

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.
/var/www/szegedma.hu/web/stab/szmamanager.jpg

Megjelent:

Még februárban működtek közre egy mexikói festőművész kiállításán, amiért a közép-amerikai ország nagykövetsége oklevelet állított ki a vendéglátóegység részére.

Tovább olvasom

ARC

Kiss-Rigó: A demokrácia vélt bajnokai csak a nihilizmus diktatúráját építik

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.
/var/www/szegedma.hu/web/stab/szmamanager.jpg

Megjelent:

Szerző:

A Szeged-csanádi Egyházmegye püspöke szerint húsvétkor azt ünnepeljük, hogy megtörtént a teljes és tökéletes kiengesztelődés Isten és az emberiség között.

Tovább olvasom

Aktuál