Írjon nekünk

ARC

A lelkünkhöz szóló muzsika – találkozás Dresch Mihállyal

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.

Megjelent:

“Kisörsi anzix”

Dresch Mihály beszél – a varázslatos cimbalomról, zenéjéről, amely legszemélyesebb élményeiből táplálkozik, és ami máig megmaradt egyéni útkeresésnek, a rögtönzés csodájáról, a kisörsi fesztiválokról, az ottani létezésről… És hogy a dalaiból sugárzó szeretetteljes melegséget nem fontos szavakba zárni, inkább hagyni, hogy áradjon szabadon, minden arra nyitott lélekhez – kisörspusztai parasztháza udvarán, egy szelíd, őszi napsütötte délutánon.

– 1979-ben elvégezte a dzsesszkonzervatóriumot, ’84-ben megalapította az „ős–Dresch Quartettet”, ahol zenésztársai dobon, bőgőn és fúvós hangszereken muzsikáltak. Később azt nyilatkozta: „Egyszer szeretnék egy bandát, cimbalommal, bőgővel, szaxofonnal, dobbal. Nem népzenét játszanánk, hanem magyar dzsesszt.” Honnan jött ez az elképzelés, hiszen ez a zenekari felállás – amit aztán ’98-ban meg is valósított – igazából nem jellemző sem a népzenére, sem a dzsesszre? Miért szerette volna annyira, hogy cimbalmos is zenéljen az együttesében?

– ’86 körül – már abban az első formációban – elkezdtem én magam cimbalmozni, mert nagyon tetszett a hangszer, varázslatosnak tartottam a hangját. Van is olyan felvétel, bár nem vagyok rá büszke. Nehéz hangszer, nem is tudtam a dzsessz- és népzenei hangokat összeolvasztani, eléggé egzaltált maradt a zeném. A lényeg, már akkor próbálkoztam vele. De, az még egy kisebb, egyszerűbb – aminek a hangzása is régiesebb – cimbalom volt, nem az a fajta, amin Lukács Miki is játszik. Egyrészt ez egy organikus dolog volt, magába a hangszerbe szerettem bele. És ebben a vonzalomban – öntudatlanul is – benne volt a gyerekkoromban, nagyszüleimnél, Földesen hallott parasztzenék – amelyek nagy hatással voltak rám – élménye is.

Másrészt nem akartam kész dolgokat átvenni, próbáltam magam – volt bennem annyi bátorság, bár ez nem tűnt akkor annak, vagy inkább így, fanatikus voltam – megteremteni azt a zenei világot, ami nekem tetszik. A saját utamat akartam járni, a saját élményeimet, a saját eszközeimmel kifejezni. Igazából a mai napig nem tudom szívből elfogadni, mikor valakik – például vannak jó dixieland vagy oldtimer zenekarok – belebújnak valami bőrbe, és igyekszenek aszerint játszani. Számomra ez a másolás furcsa és nem természetes. Én nem szerettem volna teljes mértékben amerikai zenét játszani. Persze a dzsessz csodálatos, és nagyon szép zenék vannak a világban mindenütt, én is szeretem, játszom is, de csak annyit, amennyi nekem abból fontos.

– És onnantól magyar dzsesszt játszanak…

– Nem akarok ilyet kimondani. Az én esetemben a zenélés majdhogynem magánügy, ami abból adódik, eleve a saját örömömre, magam keresgélve alakult ki ez a zenei világ, belülről építkezve, a nagyon személyes élményeimből. Ezért sok hibát is elkövettem, újdonságokra is találtam, és beleborzongató élményekre. Ez egy magánkezdeményezésnek indult, most is az, de közönség előtt játszom. Azért igyekszem úgy zenélni – ahogy idősebb vagyok, egyre inkább az az igényem –, hogy kerek egésszé formáljam azokat a tapasztalatokat, amiket eddig összegyűjtöttem. És mindezt jó zenészekkel, ezért hívtam el hozzám Lukács Miklóst, mert ő egy csodálatos cimbalmos, aki úgy muzsikál, ahogyan igazán kell.

– Mégis, hogyan nevezné, milyen zenét játszanak?

– Mások azt szokták mondani, etnodzsessz.

– És ezzel egyetért?

– Elfogadom – és kedvesen mosolyog –, nem a címke a lényeg.

– És ebben a sajátos, egyéni zenei hangzás kialakításában segítette önt a Szabados Györggyel való találkozás…

– A vele való kapcsolatomban az egyik legfontosabb dolog volt, hogy ő előttem járt a zenében – mivel idősebb volt –, és amit én kicsiben műveltem, azt ő nagyban. Volt egy követhető példa is. De, mivel én más élményekkel találkoztam, más az intellektusom – ő egy nagyon nagyszerű, komoly, csodálatos elméjű ember volt, én egyszerűbb vagyok –, mindketten saját úton haladtunk. Bár az nagyon hasonló, és rokon egymással. Igazából nagyon sokszor inspirált, nemcsak engem, hanem mindazokat az akkor még fiatal zenészeket, akik az ő hatása alatt hozzá csatlakoztunk.

– Szabados György mondta régebben, az igazán jó muzsika egyik leglényegesebb tulajdonsága, hogy lehetőséget ad az improvizációra. Miért volt olyan fontos, hogy abban a zenében, amit művelnek lehessen improvizálni?

– Szerintem ez minden élő műfajnál fontos, mert nem tud az ember minden alkalommal egy teljesen új repertoárt játszani – az lenne a jó, ha mindig, de ez lehetetlen –, viszont, mivel ezekben a zenékben lehetőség van rögtönzésre, át lehet változtatni a dolgokat. Ha a muzsikus eléggé nyitottan játszik – rá kell hangolódni, jól irányítani a zenét –, alámerül a muzsikában, improvizál, akkor a zenéje meg tud újulni. Ennél fogva mindig friss lesz, és ez az értelme az egésznek.

– Mikor és hol kezdett el hangszeres zenéket gyűjteni?

– Én igazából nem jártam gyűjteni, de voltam többször Erdélyben, és találkoztam muzsikus meg parasztemberekkel. Ez régebben történt, mostanában – sajnos – már alig fordul elő. Például Széken jártunk 1984-ben vagy ’85-ben. Akkor még élt Szabó Varga György, aki széki parasztember volt, és egy csodálatos és nagyon híres énekes. Tőle is van például egy kazettám – éppen most találtam meg, már régóta kerestem –, amit én vettem fel, de nem gyűjtöttem. Bár így is lehet mondani.

– És a szerzeményeiben felhasznált valamit ezekből az ön által rögzített muzsikákból?

– Nem, inkább csak hallgattam őket.

– Akkor azokat a hagyományos magyar népzenei dallamokat, amiket a dalaiban, a CD-ken, a koncerteken lehet hallani, hol találta?

– Ezzel egy időben – mikor Széken is voltam – és később is nagyon sokat jártam táncházakba. Nagy hatással volt rám a táncházmozgalom, ami ott történt. Ott ismerkedtem meg a népzenével, és ismeretekre tettem szert. De ezek a muzsikák – mindenfelé – be is beszűrődnek az emberbe, és bennmaradnak. Én, ha fel is használtam – mert használtam természetesen –, de nem tájegységenként. Eleve ebből a zeneiségből adódóan, amit én művelek, nem volt fontos, honnan valósi a dal, nem az volt a lényeg.

– Van kedves tájegysége, amelynek a dalait szívesebben hallgatja, mint a többiét?

– A magyarszováti dalokat nagyon szeretem, ahogy ott énekelnek, furulyáznak. Gazdag és különös zenei világ. Persze, nem mindegy, hogy ki énekel és furulyál. Például Csete Árpádnál jártunk, tőle is vannak felvételeim. Őt nagyon kedveltem, nagyon muzikális ember volt, gyönyörűen énekelt és furulyázott. Megfoghatatlan, utánozhatatlan az, ahogyan zenélt.

– Olyan szeretettel beszél ezekről a muzsikus parasztemberekről… Mi vonzza bennük?

– Hogy olyan egyszerű, tiszta, önmagáért valóság az, amit csinálnak. Náluk még aránylag tiszták a dolgok eredője és következménye is. És ugyanilyen egyszerű és tiszta a személyiségük is. Még a gyerekkoromból maradt bennem ez az idea.

– Korábbi nyilatkozataiban többször említette: a magam akarata szerint élek és alkotok, járok egy következetes, saját utat. Most is szóba hozta. Végül is ez a következetes munka – ha a szakmai, állami elismeréseket vesszük – meghozta az eredményét. Év zenésze, Liszt-díj, Szabó Gábor-díj, Érdemes Művész. Csak néhány díjat soroltam fel. Elégedett? Hogy érzi, sikerült elérnie azt, amire vágyott?

– Bizonyos értelemben igen, elégedett vagyok. Mert én közben nem gondoltam arra, hogy ezért majd díjakat kapok. Hogyne, örültem nekik… De igazából, ha készítek egy olyan lemezt, amit később is szívesen hallgatok, akár öt évvel utána is, az az igazán jó eredmény. Vagy, amikor nyugodtan jövök le a színpadról, feltöltődve, mert jól sikerült a koncert, és a hallgatóság is ugyanezzel az élménnyel távozik. Számomra ezek a leglényegesebb dolgok. De, persze, egy ilyen elismerés, „Érdemes Művész”, a hiúságomat is legyezi, kár lenne tagadnom, és jólesik, mert ez azt tükrözi, észreveszik az embert a fölötte lévő fórumokon is.

– A Szabó Gábor-díj a szakma elismerése. Ez azt is jelenti, van kapcsolata azokkal a zenészekkel, akik hagyományos dzsesszt játszanak, a másik iránnyal?

– Igen. Eljárok koncertekre, és meghívásokat is kapok. Például most Szakcsi Lakatos Béla létrehozott egy zenekart, ahol én fogok fúvós hangszereken játszani, Balázs Elemér dobol, Barcza Horváth József nagybőgőzik. Velük dzsesszzenét fogok játszani.

– Vagyis van átjárás a két irányzat között…

– Igen, van, de számomra a központi foglalatosság a saját együttesemmel való zenélés.

– Úgy tapasztalom, az utóbbi években ritkábban lehet önt élőben meghallgatni, mint a régebbi időkben. És akkor is inkább a fővárosban, vidéken kevesebbet játszik…

– Ez inkább úgy van, nyáron főként vidéki felkéréseket kapok. Idén például többször is felléptem Lajkó Félixszel, Brasnyó Antallal, Pécs mellett, az Ördögkatlan fesztiválon, az Őrségben is, Kapolcson, pontosabban Taliándörögdön pedig a kvartettel, muzsikáltam a Zempléni Fesztiválon is, de néhányszor Budapesten is. Télen viszont főleg a fővárosban, a Fonóban, a Gödörben, a Budapest Jazz Clubban, és más kisebb klubokban zenélek. De az igaz, jóval kevesebb meghívást kapok, mint régebben, a rendszerváltást megelőző időkben.

Névjegy

Dresch Mihály 1955-ben született Budapesten. Zenei tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Jazz Tanszakán végezte. A nyolcvanas évek elejétől kezdve a hazai zenei élet egyik legtehetségesebb dzsessz–szaxofonosaként tartják számon. Sajátos zenei világot alakított ki a modern amerikai dzsessz és a hagyományos magyar népzene „összeolvasztásából”. Mindkét zenei kultúra erősen hatott rá. Muzsikája egyszerre intellektuális és elgondolkodtató, ugyanakkor természetes és egyszerű. Művészetének fontos eleme – gyerekkori élményeiből táplálkozó – kötődése a tiszta paraszti kultúrához. Együttesében zenésztársai: Baló István (dob), Hock Ernő (nagybőgő), Lukács Miklós (cimbalom). Legújabb saját lemeze – a sorban a tizennegyedik – a közeli napokban jelenik meg, Fuhun címmel.

– Ön szerint mit hallgatnak a fiatalok?

– Elég megnézni akár a PestiEstet, én is szoktam időnként követni, mert ott élek, ha meg akarom hallgatni valamelyik kollégámat. Például a nyári fesztiváloknak a nagy része „iparszerű”, vagyis olyan, mint egy utazó cirkusz, ugyanazokkal a szereplőkkel, elindul az ország egyik részéből és végigmegy rajta, de nem akarok minősítésekbe belemenni… A fiatalok jelentős része a populárisabb, igénytelenebb zenéket hallgatja.

– Az „Ég madara” dalában énekli, valahogy így: „… ez a világ olyan világ, sokat ígér, keveset ád, amit ád is, keserűt ád…” Azért ez a világ nem ennyire szomorú, vagy igen?

– Nem, de nekem tetszett ez a szöveg, illet a hangulatomhoz. Én inkább úgy értettem: mindenért meg kell küzdeni, mert idővel rájön az ember, semmit sem adnak ingyen.

– Kisörspusztán – a hetvenes évek végétől – augusztus 20-a körül zajlik egyfajta dzsesszfesztivál, az alternatív irány részvételével. Ez hogyan alakult ki? Mi volt önnek ebben a szerepe?

– Annyiban helyesbítenék, ez nem egy hivatalos fesztivál. Ez egy baráti társaság önfeledt örömzenélése, ami nincs hirdetve. Már így is alig férünk el. ’78-ban indult, akkor még konzis voltam. Az egyik tanáromnak volt itt háza, és ők – a feleségével együtt – mondták, jöjjünk el páran augusztus 20-a körül, és majd zenélhetünk. Így is történt, hoztunk hangszereket, sátrakat és esténként muzsikáltunk, sokszor reggelig. Annyira megtetszett ez a hely, mindannyiunknak, hogy utána rendszeresen, minden évben, ebben az időben, lejöttünk ide zenélni. Előbb a tanárom portájára, de később már más háztulajdonosok is megjelentek, pestiek – itt úgy hívják őket, bebírók –, vagyis nem őslakosok, akik egyébként akkor még laktak Kisörspusztán. Többek között ebben a házban is, egy Gizi nevű néni, aki meg is engedte, hogy itt sátrazhassak. Először még csak 8-10 ember volt, és ez létszám évente növekedett, szinte megduplázódott. Később a többiek kitalálták, ne csak zene legyen, hanem mozogjunk is, azóta vannak játékos amatőr sportversenyek is, úgy hívjuk, Kisörsi Olimpia.

– De még mindig a baráti körön belül?

– Igen, mi szervezzük, mi zenélünk, de már egyre több a barát, az ismerős. Egyre többen jönnek is – és jót nevet. Most már úgy is van, Ábrahámhegyről, meg a környékből este eljönnek kocsival, meghallgatják a műsort és hajnalban hazamennek, másnap pedig újra visszaautóznak.

– Miből áll a zenei program?

– Itt nincs programzene, koncert, ez nem úgy megy, teljesen ad hoc. Na, játsszunk valamit – ez ilyen kötetlen örömzenélés, együttlét. Jó hangulat van, és néha kialakulnak olyan nagyszerű dolgok is, amelyek év közben, színpadon soha nem jönnek létre. Ennek a helynek ez a játéka, az ajándéka…

– Valahol mesélte: „… van egy nádtetős parasztházam vidéken, ami emlékeztet a nagyszüleim házára, és annak hangulatára.”

– Ez az – szól közbe, és fejével a fehér falú nádtetős parasztház felé int –, csak már ki kellene festeni. Tavaly a nádat csináltattam meg, még vakolatot kellene javítani és meszelni, amúgy semmi baja az épületnek – teszi hozzá.

– Amikor ideköltözött, úgy érezte, hazatalált?

– Ez folyamatosan történt… Mint említettem, ’78-ban voltam itt először, már akkor nagyon megtetszett ez a környék. Azután minden évben fontos pár napot töltöttem itt, amit nem szívesen hagytam volna ki. Később úgy alakult, eladó lett ez a ház, és megvettem. Nyáron többet tartózkodom itt, télen kevesebbet.

– A lánya, Anna is szokott itt lenni?

– Persze, hogyne… Sőt, régebben – közel három évig folyamatosan itt éltem, és akkor pici korában – nagyon sokat volt itt velem.

– Ő is zenével szeretne foglalkozni?

– Nem, ruhatervezéssel, legalábbis ez a legutóbbi elképzelése. Kapott is egy varrógépet, egyszer, amikor elromlott, meg is javítottam. Tavaly nyáron Anna tervezett és varrt kitűzőket az itteni fesztiválra. Azért ez még nagyon képlékeny, éppen kamasz, bármikor jöhet egy újabb ötlet…

– Az, hogy Kisörspusztán volt az otthona, nem gátolta abban, hogy a zenei életben maradéktalanul jelen tudjon lenni?

– Megoldható volt. Nem az volt a probléma…

– Hanem, mi?

– Inkább az, nyáron sokan vannak itt, nagy a társaság. Át lehet menni a szomszéd településre, Salföldre is, van ott egy helyes kis étterem, rengeteg ismerősöm, barátaim is. Olyankor el tudom foglalni magam. Itt vannak a hangszereim, sokat gyakorolok. De télen, nincs itt senki, nincs élet. Ha én gazdálkodó lennék, parasztember, volnának állataim, birkáim, tyúkjaim, azokkal foglalkozni kellene, úgy más lenne. Mivel ez nem így van, egy idő után nagyon magányos itt az ember. Télen Salföldön is bezár az az étterem. Néhány éve volt még ott egy ÁFÉSZ-bolt, meg kocsma is, egy épületben, járogattunk oda át, mások is – és szelíden néz valahová messzire. Hosszú téli estéken, kimozdulni egy kicsit, de azok a helyek már teljesen megszűntek. Olyankor hónapokig itt maradni, az már nyomasztóvá válik, de a fővárosból néhány hétre idejönni, akkor is nagyon jó kikapcsolódás, megnyugtató.

– Szoktak öntől szakmai tanácsot, segítséget kérni fiatal zenészek?

– Nem, nem jellemző…

– És egy kezdő muzsikusnak, aki a saját útját szeretné járni, mert ugyanúgy az az igénye, mint önnek, mit mondana, mik az esélyei?

– Nehéz, bármit is… De, például sokszor hallottam Harcsa Veronika nevét, sokfelé fellép. Nemrégiben véletlenül – éppen a Városligetben voltam, ő pedig egy szabadtéri színpadon énekelt – meghallgattam. Nagyon tetszett, ahogyan zenélt a zenekarával. Nagyon muzikális és szépen is énekelt. Ő egy személyiség, föl is figyeltek rá. Neki például sikerült rögtön elindulnia. Bár nem ismerem pontosan a történetét. De nagyon sok zenész van és sokat is képeznek. A konzervatóriumban most már főiskolai szinten tanítanak dzsesszzenét, és népzenei képzés is van, hála Istennek. De nem tudom elképzelni, hogy ez az ország, a közönség el tudjon tartani ennyi muzsikust – mondja, és megcsörren a mobiltelefonja. Elnézést kér, és odébb sétál.

Miközben telefonál, eszembe jut egyik dala, a Hajnal, egy régebbi albumáról. Amikor először hallottam, alig hittem, hogy ilyen lehet. Zenében ennyi energia, szenvedély, kirobbanó majd elcsendesülő érzelem, ennyi mélyen felkavaró hang… Valahogy úgy képzeltem, ahogyan a hajnali égbolton, még napkelte előtt, egymás után felkelnek a bolygók… Ilyen szépen, méltósággal muzsikálnak a hangszerek, a zenészek csodálatos dallamokat játszanak. Egyszer csak Dresch szaxofonja különös szólóba kezd, előtör, fölragyog, akár a Nap, hogy egyre erősödő sugaraival a legfényesebb égitest legyen, egy rendkívüli nap ígéretével… Szép zene, örömre-bánatra, lelket gyógyít, erőt és hitet sugároz, a Nap melegét, egy hűvös és zavaros világban.

– Folytathatjuk – szól és visszaül az asztalhoz.

– Amikor komponálni szokott közben konkrét történetre gondol?

– Volt már rá példa, de általában nem, inkább a zenére. A zenének a sugalmazására figyelek, a muzsikára, ami belülről árad…

– Hogyan ad címet a szerzeményeinek?

– Legtöbbször, miután megvan a muzsika, meghallgatom, és gondolkodom, mi az, amihez kötni tudom…

– Van egy dal, a Hajnal… Nagyon szép…

– Köszönöm. Többen szeretik…, örülök neki. De talán, a beszéd nem is annyira fontos… A zenét inkább hallgatni kell, és aki elég nyitott, hallja az üzenetet… – és szerényen elmosolyodik.

– Legutóbb 2009-ben jelent meg saját lemeze, a Ritka madár. Mikorra tervezi a következő albumot? Formálódik már az új zenei anyag?

– Igen, sőt már fel is vettük a dalokat, és – reményeim szerint – az október végi, november eleji napokban a boltokba kerül az új lemez, a Fuhun.

– Fuhun… Miért ez a címe?

– Mert készítettem egy új hangszert is, aminek a neve „fuhunna”, és sok számban ezzel játszom. Ez adta a mostani album címének az apropóját.

– November 5-én – együttesével, a Dresch Quartettel – fellép a Szegedi Jazz Napokon, az Ifjúsági Házban. Milyen emlékeket őriz a pályája kezdetéről Szegedről, az IH–ról?

– A konzervatóriumban egy osztályba jártam Binder Károllyal, aki – még a tanulmányaink alatt – megalakította zenekarát, a Binder Quartettet, ahol én szaxofonoztam. Az iskola elvégzése után zenélni szerettünk volna, de nem akartunk KISZ-vonalon, az annyira nem tetszett nekünk, és akkor Karcsi – bár ő többet tudna erről mondani – önerőből próbált kapcsolatokat találni dzsesszklubokkal, művelődési intézményekkel. Volt egy listája, amely tartalmazta ezeket a helyeket – több százat –, ahová anyagot küldött az együttesről. Egyedül Drienyovszki András volt az, aki reagált rá, Szegedről, az Ifjúsági Házból. Ő valahol hallott már minket, és nagyon megtetszett neki a muzsikánk, és elkezdett istápolni bennünket. Az első lemezfelvételeket ott készítettük a szegedi IH-ban, ahol akkor az Andris komoly beosztásban volt. Később meghívott minket a fesztiválra is, ez annak idején több éves munkakapcsolat volt – baráti viszonyba is kerültünk –, intenzíven jártunk Szegedre. Az a zenekar ’81–ben felbomlott. Én utána a saját együttesem létrehozásával foglalkoztam, de ezek nagyon kellemes emlékeim maradtak. A ’80–as évek második felében pedig sokat játszottam – már a Dresch Quartettel – a JATE Klubban, de már az is nagyon régen volt.

– Mire számíthat a szegedi közönség, mi lesz a program a mostani fesztiválon? Mit takar az „In Memoriam Szabados György” cím?

Szabados György a mesterem volt, aki a nyáron távozott el közülünk, nagyon tiszteltem őt, és tisztelem. Az ő emlékének ajánljuk – muzsikustársaimmal együtt – a Jazz Napok-beli koncertünket. Műsorunk nagyobbik részében pedig a most megjelenő, új lemezünk anyagából fogunk majd zenélni.

Juhász Ági

Kommentek

ARC

Húsz éve a múzeum szolgálatában

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.

Megjelent:

Medgyesi Konstantin 1999 augusztusa óta azért dolgozik, hogy a szegedi Móra Ferenc Múzeum sikeresen működjön.

Tovább olvasom

ARC

Elismerést kapott a mexikói nagykövetségtől a Gringos étterem

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.

Megjelent:

Még februárban működtek közre egy mexikói festőművész kiállításán, amiért a közép-amerikai ország nagykövetsége oklevelet állított ki a vendéglátóegység részére.

Tovább olvasom

ARC

Kiss-Rigó: A demokrácia vélt bajnokai csak a nihilizmus diktatúráját építik

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.

Megjelent:

Szerző:

A Szeged-csanádi Egyházmegye püspöke szerint húsvétkor azt ünnepeljük, hogy megtörtént a teljes és tökéletes kiengesztelődés Isten és az emberiség között.

Tovább olvasom

Aktuál