Az atyára a Papság Éve kapcsán írt interjúnkkal emlékezünk.


2009. október 10-én tartotta Kartal József atya vasmiséjét, aki 1944-ben történt pappá szentelése óta jórészt a Szeged-Csanádi Egyházmegye területén látott el lelkipásztori szolgálatot. Öröm, befogadó közösség, visszajáró tanítványok – a papi szolgálat termékeny 65 évet jelentett az atyának.

– Hogyan tekint vissza papi szolgálatának idejére?

– Egész életem csupa öröm volt: olyan 65 éves papi szolgálat van mögöttem, amire nem is készülhettem volna. Még elemi iskolába sem jártam, mikor már a szülői házban csomagolópapírból miseruhát hajtogattam magamnak, és utánoztam a pap mozdulatait. Csalódást nem éreztem soha, szilárd belső tartás volt bennem. Nagyon szerettem emberek között lenni, szívesen barátkoztam mindenkivel – bizonyára ez volt az oka annak, hogy nagyon sokan megtiszteltek a vasmisémen a szeretet viszonzásaként, amit én is nyújtottam az embereknek.

– Mi ösztönözte a leginkább?

– Mindig éreztem a küldetéstudatot. Röszkén töltöttem a leghosszabb időt, összesen harminc évet. Mikor odakerültem, először úgy éreztem, jövevény vagyok, idegen test a közösségben, ezért magányos voltam, míg megleltem azt a biztonságérzetet, hogy engem is küldtek, nem magamtól jöttem: van szerepem, amit be kell töltenem. Ez volt a cselekedeteim belső indítéka. Számomra nem pálya volt a papság, nem foglalkozás, hanem hivatás. Ez biztonságérzetet adott, és minden nap örömmel mentem elvégezni azt, amit kellett.

– Röszkén azután befogadó közösségre talált.

– Igen. Megjelenésem jelentéktelennek mondható volt: alacsony, vékony ember voltam, ennek ellenére szívesen befogadtak. Én pedig igyekeztem érvényesíteni azt, amit a „plébánia” szó jelent: a nép házává tettem. Mindig azt tartottam róla, hogy az az a hely, ahol mindenkinek helye van. Sokan jöttek nap nap után meglátogatni, beszélgetni, vagy ajándékot hoztak.

– Végig közvetlen kapcsolatban állt a hívekkel?

– Így van, ennek egyik példája, hogy Röszkén szokás volt a házszentelés, amit én harminc éven át megtartottam. Ez 1200 tanyát és házat jelentett, harminc találkozási lehetőséget a hívekkel. Közéjük tartoztam és boldog voltam közöttük. Piarista tanárságom maradékaként szerettem az iskolában is tanítani plébánosságom alatt, az elsőtől a nyolcadikos diákokig mindenkivel jó barátságban voltam, és a tanulók szüleivel is. Így a harminc év nem kényszerűen hosszúra nyúlt időszak volt, hanem a befejezésekor csúcspontját érte el. Mindenkivel köszönő viszonyban voltam, az emberek az utca másik oldaláról is megemelték a kalapjukat. Tanárságom utórengéseként felnőtté lett tanítványaim szívesen jöttek a véleményemet kikérni, én pedig minden érettségi találkozón ott voltam.

– Van-e kedves igehelye, vagy jelmondata?

– A vasmisei szentképre csak két szót írtam fel: Istenem – Mindenem. Boldoggá tett a papi életem, naponta hálát adtam a Jóistennek, hogy szüksége van rám, és még mindig igény tart a szolgálatomra. Ez adott belső értelmet annak, amit csináltam. Nem pusztán emberekkel való foglalkozást, hanem a nekik szóló üzenet közvetítését éreztem feladatomnak. Szerettem a vasárnapi szentbeszédeket, mindig lelkesen készültem rájuk – ugyanakkor keveset olvastam a prédikációkra, inkább gondolkoztam hét közben, hogy mit üzen Isten a híveknek. Igen, Isten üzen rajtam keresztül – ez éltetett.