Vélemény: Apró lépések taktikája

Kérdezte tőlem a fiam, nem érti miért köpték le román nemzetiségű egyetemista társai azért, mert részt vett a március 15-i ünnepségen. Mondtam neki, azért, mert magyar nemzeti ünnepen vettél részt és ezzel demonstráltad magyarságodat, egyértelművé tetted nemzeti identitásodat is.

Fáradt olajjal öntötték le a kolozsvári Házsongárdi temetőben Nagy Gyula református püspök közelmúltban restaurált síremlékét. Az 1585-ben megnyílt sírkertben nem először, valószínűleg nem is utoljára jártak vandálok, akik kárt tettek és tesznek a magyar történelem jeles tudósainak, irodalmárainak és közéleti személyiségeinek is örök nyugvóhelyéül szolgáló temetőben. A helyi felekezetek és civil szervezetek képviselői - több százan - gyertyás felvonulással tiltakoztak az aljas cselekedet ellen, egyben pedig felhívták a közvélemény figyelmét arra, hogy az ilyen jelenségek egyre gyakoribbak, a hatóság pedig szinte tehetetlen az elkövetőkkel szemben, magyarán: soha nem kerülnek elő a tettesek… Kérdezte tőlem a fiam, nem érti miért köpték le román nemzetiségű egyetemista társai azért, mert részt vett a március 15-i ünnepségen. Mondtam neki, azért, mert magyar nemzeti ünnepen vettél részt és ezzel demonstráltad magyarságodat, egyértelművé tetted nemzeti identitásodat is. Ez pedig napjainkban nem mindig és nem minden környezetben ajánlatos. A fenti történetet a napokban hallottam egy szatmárnémeti református lelkésztől, aki elmondta: a korábban csaknem tiszta magyar környezetet az erőszakos betelepítések során sikerült olyannyira elrománosítani, hogy napjainkban már fele-fele arányban élnek a partiumi városban magyarok és románok. A gond, hogy a betelepülők a Moldvából, a Mócvidékről érkeznek, itt dolgoznak vagy tanulnak (jelentős ösztöndíjjal támogatja őket az állam), ők már nem hajlanak a toleráns viselkedésre, nem tanulják meg a magyarok nyelvét és ők azok, akik később köpködéssel nyilvánítják ki gyűlöletüket a magyarok iránt. A közelmúltban román fiatalok egy csoportja baseballütővel agyba-főbe verte a gyulafehérvári katolikus teológiai intézet rektorát és a segítségére siető intézményi alkalmazottat. Az esetnek meglehetősen nagy sajtóvisszhangja volt, így azután a többi között még a román államfő, Train Basescu is megszólalt. Bár ne tette volna. Merthogy szerinte ez elszigetelt jelenség(!), magyarellenességről szó sincs, az elkövetők ugyan román nemzetiségűek voltak, s csak akkor kezdtek az ütlegelésbe, amikor meghallották, hogy a rektor és beosztottja magyarul beszélnek… Az a tény, hogy akkor kezdenek őrjöngeni és törni-zúzni az ottani fiatalok, amikor nem román, hanem más nyelven megszólaló emberekkel találkoznak, már eleve feltételezi a nacionalizmus által mételyezett lelkek ilyen jellegű cselekedetét. Hogy ez mennyire így van, arra jó példa számtalan délvidéki eset, amikor pusztán azért kezdtek el előbb hangoskodni, majd verekedni az újvidéki autóbuszokon, mert a fiatalok vagy idős emberek magyarul szólaltak meg! Ezért kötött bele azokba a temerini fiúkba a drogos szerb társaság, mert „valamilyen idegen nyelven, feltételezhetően magyarul” beszéltek. A későbbi következményeket a magyarországi közvélemény is jól ismeri. De hasonló „jelek” miatt dühödtek be a dunaszerdahelyi szlovák rendőrök is, akik néhány évvel ezelőtt alaposan elcsépelték a magyar drukkereket. Hogy Malina Hedvig estét már ne is említsük. Van azonban a fenti atrocitásokon kívül olyan megnyilvánulása is a kisebbség „megzabolázásának”, amely látszólag teljesen törvényes, legitim, tehát szó alig érheti a helyi aktuális hatalom házának az elejét. Jelesül, a Romániában most éppen napirenden lévő megyerendszer módosítása az, amely a magyarok körében kelt ellenérzést, kiváltképpen azokban a megyékben (Kovászna, Hargita és Maros), ahol többségben élnek honfitársaink. A kormány viszont azzal indokolja, az átszervezést, hogy az új rendszerben sokkal hatékonyabb lesz a gazdaság, könnyebbé és olcsóbbá válik a közigazgatás, és egyébként is az eurorégiós elvek alapján kívánják mindezt megoldani. Ez is ismerős. Még a milosevici időkben a Vajdaságban is a fenti „elvek” alapján szervezték át a közigazgatást. Így történhetett meg, hogy olyan Tisza-menti bácskai magyar városok kerültek a bánáti Nagykikindához vagy Nagybecskerekhez, amelyben a szerb ajkú népesség volt többségben. Ennek pedig gyorsan meg is lett a hozadéka: a magyar nemzetiségű lakosságnak nem kellett annyi anyanyelvi iskolát, óvodát nyitni, a közhivatalokban nem volt már szükség a kétnyelvű ügyintézésre. Körülbelül ez a célja a romániai megyehatárok átszabásának, az úgynevezett szupermegyék létrehozásának is. Az elképzeléseket ugyan még nem szentesítette a román törvényhozás, ám a jelek szerint erre várhatóan még az ősz folyamán sor kerül. Ennél ugyan enyhébbnek tűnő, de hatásában szintén romboló jelenségnek számít a magyar történelmi emlékek eltüntetése, megsemmisítése. Példaként említhetnénk a szurdoki Jósika kastélyt (mezőgazdasági gépállomást „varázsoltak” az egykoron virágzó épületből és parkjából), a zsibói Wesselényi uradalmat, amelynek kertjében ma arborétumot működtetnek, látványos új épületegyüttesekkel, a kastélyt pedig rozsdás lakat zárja el a látogatók elől, az épület pedig omladozik. Szilágysomlyón a Báthory vár egyik bástyáján állt egy turul madár. Egyik éjjel, eleddig ismeretlenek, elvitték a madarat és egy ortodox keresztet helyeztek a helyére. Mintegy jelezve, hogy az a hely soha nem volt igazán magyar, Báthory István Erdély fejedelme és Lengyelország királya pedig igazán nem is egy fajsúlyos történelmi személyiség! Ilyen és hasonló esetek, intézkedések garmada joggal ejti kétségbe azokat, akik féltik gyermekeik jövőjét, veszélyeztetik magyar identitásuk megőrzését. Néha ugyanis a lelki terror, az alattomos nacionalizmus nyomása, a kiszolgáltatottság nagyobb súllyal nehezedik az ott (és a környező országokban) élő magyarokra, mint a szegénység, meg a nyomor. S ami számomra, de nyilván mások számára is megdöbbentő: mindezekről, bár lassan, de tudomást szerez a világ, mégsem történik semmi annak érdekében, hogy ne forduljanak elő a fentiekhez hasonló visszásságok. Az Európai Unió, amely egyébiránt az emberi jogok nagy szószólója, úgynevezett monitoring bizottságot hozott létre, amelynek a feladata az emberi jogok sérelmére elkövetett cselekmények feltárása, az etnikumok jogainak biztosítása, kultúrájuk, hagyományaik ápolásának, fejlesztésének előmozdítása. Úgy tűnik azonban Brüsszelből túl messze van a „terep”, ezért jutnak el oly' ritkán erre a tájékra a derék megfigyelők. Legalábbis, véleményem szerint…