Nem mint a kisujjunk...

A szívemnek nagyon kedves Őrség vadregényes táján száguldottam kerékpárral a minap, hogy a lankás vidék kihívó meredekein feltekerve, az ellenkező oldal lejtőjén lendületes gurulásában szemléljem a táj méregzöld árnyalatát.

Az egyik Árpád-kori emlékműnél megállva, az árnyékban megpihenve nyugtáztam, hogy az idelátogatók többsége az autók adta kényelemmel élve barangolja be a tájat, pedig kimondhatatlan élmény egy pohár meggybor a bicikli túra végén. Ahogy az egyik ilyen autó ajtaja kicsapódott, egy kamaszosan unott hang elégedetlenül horkant fel: „Idejöttünk? Az Isten háta mögé?” Egy álmos, kócos tizenéves fej bukkant elő az anyósülés mögül, nehezen álltam meg, hogy ne adjak frappáns választ költői kérdésre, amit a szülők válaszra sem méltattak. A kamaszkor lázadó magatartásában adta a szülők tudtára, hogy holmi emlékmű nem rendítheti meg az online világ magasztalt nagyságát, különösen egy a semmi közepén található vándorhely. Vajon a megélt évek mit adnak hozzánk? Talán a hálaérzetét feltétlenül, amiben hálásak lehetünk egy pillanatért is. Amíg külföldön éltem, akadt olyan pillanat, amikor bármit megadtam volna egy magyar szóért, a magyar tájért, egy magyar ember gondolatáért. Ez a fiatalember még előtte áll az érzésnek, hogy örüljön szülőföldjének, a magyar honnak és annak minden szegletének. Vagy a hálaérzetnek, hogy nem egyedül áll ebben a világban, mert szerető családja körében nyaralhat. Lassan már ismét a dombtetőkön gurultam lefele, a féket nem igen használva csak örültem a dombos táj szépségének, az élménynek, hogy végre nem vagyok időhöz, egészen pontosan határidőhöz kötve. A gondolataim tovább cikáztak és visszatértek a dilemmához, hogy néha oly természetesnek és magától értetődőnek vesszük, hogy vannak körülöttünk személyek, akikre végső soron számíthatunk. Mégis akadhat olyan pillanat, amikor rettenetes egyedül vagyunk, akár itthon, akár a külhonban, amikor időre, mégpedig nem kevés időre van ahhoz szükség, hogy mások megismerjenek bennünket. Előfordulhat, hogy eszünkbe sem jut, főként anyanyelvünkön keresztül közvetítjük a világ számára önmagunkat, félkarú óriásként bizonytalankodunk, ha nincs meg a lehetőség, hogy egyértelművé tegyük a beszédünk révén: „nem egy vagyok a masszából, valamiféle saját személyiséggel rendelkezem”. Néhány héttel ezelőtt egy jó barátom születésnapi köszöntésén erősen vegyes társaság verődött össze, ahol némelyek soha nem találkoztak még, némelyek épp csak ismerték egymást, hisz az ország többféle szegletéből érkeztünk az ünnepre. Ezért amikor már kellően jó hangulat kerekedett, játszottunk, hogy megismerjük egymást, és hogy fény derülhessen arra, kiről mi feltételezhető. Egy igaz és egy hamis állítást vagy történetet meséltünk önmagunkról, ezt követően a társaságnak demokratikus kézfeltartással kellett eldöntenie, hogy számukra, melyik volt a hihetőbb, anélkül, hogy tudták volna melyik az igaz állítás. Nevetve törtük az eszünket, hogy mi lehet az, amivel megtéveszthetjük azt is aki, gyerekkori jó barát, és azt is, akivel még friss az ismeretség. Ahogy visszaültünk a körbe, és rám került a sor, elmeséltem, hogy gyermekkoromban fiúk között nevelkedtem, ezért a verekedéseikből sem maradhattam ki. Egy ilyen alkalommal egy ízben olyan erőset ütöttem gyermekként, hogy betörtem egy kisfiú orrát. A másik állításom az volt, hogy utaztam már hőlégballonnal. Érdekes módon zokszó nélkül mindenki megszavazta, még a legközelebbi barátaim is, hogy én valamikor egy gyermekkori verekedésben betörtem egy kisfiú orrát. Pedig az igazság az, hogy utaztam már a gyönyörű magyar táj fölött hőlégballonnal, ami örök emlékezetes élménnyel ajándékozott meg. Persze én is szívbaj nélkül megszavaztam egy mérlegképes könyvelőnek, hogy külföldön van priusza, ami természetesen kisült, hogy nem igaz, de mégis olyan erős tényként tálalta, hogy számomra már csak az volt a kérdés, hogy melyik államban. Mégis állítom, hogy hálásak lehetünk a pillanatért, amikor ráeszmélünk, hogy vannak körülöttünk emberek, akik ismernek bennünket: akik tudják mit jelent a furcsa mosolyunk, az élces megjegyzésünk, a lehetetlen humorunk, bármi, ami a sajátunk. Kedves Olvasók! Szakítsanak időt a nyáron, akár csak egy hétvégét arra, hogy ezekkel az emberekkel közösen nevessenek és koccintsanak, hálásan a közös évekért, amiben elmondhatták, hogy körbevették Önöket olyan emberek, akik ismerik személyes furcsaságaikat.