Hazugságok a szép retorika köntösében

Amikor nem az igazság szavai hangzanak el az igazság szavainak szánt emelvényről, akkor az épp olyan, mintha forró ólmot öntenének a fülembe.

Néhány nappal ezelőtt a lelkemben megremegve vendégként hallgattam egy Istennek szánt tiszteleten az igehirdetésben a gondolatot, hogy „Isten mintegy távoli szemlélő figyeli, hogy miként tökéletesíti és teljesíti ki az ember a maga szeretetét, amit Isten hagyományozott rá”. Még most is visszhangoznak a füleimben ezek az istentelen gondolatok. Sem a gyönyörű retorika, sem a bársonyos mély hang, sem a határozott fellépés: ezek közül egyik sem fedheti el az igazság látszat köntösébe bújtatott hazugságot. Isten nem távoli személő, és a legkevésbé sem bízta sohasem a tökéletlen emberre a szeretet tökéletesítésének a művét. Isten személyes Istent. A szeretet pedig akkor lesz tökéletessé az emberben, ha

Jézus Krisztus

képére történő formálódás révén az Ő bűntelen személyének képére formálódhat folyvást e világban, de kizárólag kegyelem révén, és nem emberi verejtékes erőlködés folyamán. Ez a munka pedig földi élethosszig tart Isten oldaláról. Imádkoztam hát az igehirdetőért az istentisztelet alatt, hogy érintse meg a szívét az Úr, és hulljon le szeméről a vakság.

Továbbra is „vasárnapi kereszténység”…

„Az Isten Lelkét erről ismeritek meg: amelyik lélek vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az Istentől van.” (János első levele 4:2)

A „vasárnapi” kereszténység élőbb, mint valaha, országunkban is. Azok a személyek, akik csak külsőségekre, hagyományokra alapozva bukkannak fel egy-egy istentiszteleten, akik csak egy épület szépségében, vagy valami ódon illatban keresik a megváltást: szükségszerűen csalódniuk kell. Ha a megváltásban már részesült keresztények szíve nem vérzik ezekért az emberekért, nem imádkozunk értük, akkor nem vagyunk különbek a hajdani farizeusoknál, akik kevélységükben, büszkeségükben nyerték el méltó büntetésüket. A vasárnapi kereszténység nem szűnt meg létezni ebben a világban. Egyszer egy Istennek átadott életet élő misszionáriustól hallottam a bölcs gondolatot: hibázhatunk az evangélium hirdetésében, de ha elbizonytalanítunk egy embert már meglévő üdvössége felől, az kevésbé súlyos hiba, mintha elhitetjük, hogy bizonyos lehet az üdvösségében olyasvalaki, aki soha nem fogadta el Krisztus megváltását.

Sem titulus, sem méltóság…

„Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk.” (Zsidókhoz írt levél 4:12-13)

Hányszor hallottam már, kedves olvasók azt, hogy bár istentiszteletre járó ember volt világéletében aktuális beszélgetőtársam, de sohasem hallotta, hogy Jézus Krisztust személyes megváltójaként kell elfogadnia. Számtalanszor, és valahányszor meghallottam annyiszor botránkoztam. Miért olyan nagy vétek ez az emberek ellen? Azért, mert abban a hitben hallgatja a papot, a lekészt, a pásztort, hogy az igazságot hallja tőle. Ugyanakkor miféle igazság lehet egy olyan személy szavaiban, aki soha nem mondta: Jézus Krisztust személyes megváltóként kell elfogadni, ez lenne a megtérés Istenhez? Abban nincs igazság és soha nem is lesz, hogy Isten távoli szemlélő, és legkevésbé sem az emberi, tökéletlen szeretetre alapozta művét. Az „első szeretet” az, ahogyan Isten szerette és szereti az embert, hogy kész volt feláldozni Fiát értünk. Ne legyünk kevély és büszke szívű emberek, akik az intellektuális szép retorika hamis köntösét nézve megvakulnak. Senkit ne andalítson el egy bársonyos hang, egy pátoszos, andalító környezet: mindenkinek a szava az ige mérlegén dől el. Nincs egyházi titulus, sem méltóság, sem rang, ami kivédhetné, hogy az ige megítéli az embert „a velők szétválásáig”. Isten nem személyválogató, ellenben a számonkérés mértéke különböző, hisz akire többet bízott, attól többet kér számon, de mindenkoron igazságosan:

„Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.” ( Zsidókhoz írt levél 4:16)