Keserédes elmúlás

A nagyobb korszakok lezárulásainak pillanatai keserédesek. Keserűek, mert ami a múlté az már csak részben lehet a jövőé, és édesek, mert a lezáruló korszak pillanatai örömteli emlékekkel fűszerezhetik meg a jelent.

Lezárult egy korszak az életemben, hogy valami igazán új indulhasson el, és milyen nagy kiváltság ez, hisz felnőttként tanulja meg igazán az ember, hogy a napok, a hetek, a hónapok és az évszakok egy egész masszává olvadnak a szorgos munka nyomása alatt. Ebben a megállíthatatlan folyamban pedig mint valami uszadék fa, úgy érkeznek el jelentősebb események, jelezve: nem merültünk el a folyamban, van miért hálásnak lenni. A mézédes első dinnye falat minden évben megmosolyogtat, egy rendkívül jelentős időszak eljövetelét jelzi: a dinnyeszezon nyári kánikulában is enyhet adó áldását. Az első dinnyefalatnál döbbenek rá, hogy vége a Karácsonynak és a nyár végi utolsó dinnyefalatnál ébredek rá újra, hogy mindjárt ismét itt a Karácsony. Sajátos időszámítás, de olyan nagyon pimaszul igaz tud lenni. Néhány nappal ezt megelőzően a rekkenő hőségben az államvizsga bizottsági tag kutatási prezentációmat követően rám emelve tekintetét, közölte, hogy ebből egy szót sem értett, nem ez szakterülete, átadná a szót bizottsági kolléganőjének. Farkasszemet néztem önmagammal a sebtében államvizsgára átrendezett pszichológiai vizsgáló szoba detektív tükrében és gondolatban elnevettem magam, hogy milyen nagyon gyakran esik meg, hogy nem értik mit beszélek. Ráadásul a feszültebb helyzetekben minimálisan raccsolok, mintha valamilyen akcentus rabjává válnék, mintha nem is ez csodálatos magyar nyelv lenne az anyanyelvem. Ilyenkor csak kacagva mondom magamban ki az igazságot: valahol mindnyájan egy meg nem értettségben éljük le az életünket, hisz örökké szembesülünk a meg nem értettséggel. A kérdések végeztével lendületesen léptem ki az ajtón nevetve robogtam végig a folyosón, hogy a még várakozók szokásos kíváncsiságát enyhíthessem, megerősítve, hogy jelentős a túlélési arány. Szemfülesek kifürkésztek egy nagy vödör vörös rózsát, amit úgy véltek, hogy talán a sikeres államvizsga után illeti meg a hallgatókat, én szokásos szarkazmusommal közöltem: addig örüljenek, amíg nem krizantémot látnak. Ezen persze nem illik nevetni, de az idegi feszültség mindenkire másképp hat, rám így. Bizarr humorral. Közben soproni bátor barátnőm már készülődött, hogy ő lesz a következő, akit időlegesen elnyel a szoba, elkísértem az bejárathoz. Egy közös külső ajtó nyitott két eredetileg vizsgáló szobát, ahol az egyik helységben tartották az államvizsgát, egy ad hoc terem cseréből kifolyólag. Közben egy gyanútlan ifjú kutató, dolgát végezve kijött a közös bejárton a másik vizsgáló szobából, mit sem sejtve, orrunk előtt zárta be az állam vizsgabizottság tagjait kívülről. Mi összenézve egyszerre kezdtük el magyarázni, hogy barátnőmnek be kell jutnia valamiképp az államvizsgára, ezért kértük, hogy legyen oly kedves és nyissa ki az ajtót. Közben már épp beszólították volna, de a bizottsági tag odabent rádöbbent, hogy egy nem önéként vállalt rabság áldozatává lettek, hisz az ajtó nem nyílik. Végül áldásos közreműködésünk révén felszabadították a vizsgálóban rekedt bizottságot. Így barátnőm már befele menet is a nevetéssel kicsalt könnyekkel érkezhetett, ahol ezt örömmel konstatálták. A nap végeztével valóban megkaptuk a vörös rózsát, és a megkönnyebbült szíveket. Megrendítő gyorsasággal repült el három év az életünkből, de sokunkra vár még két közös év, ami még ennél is gyorsabban telik majd. Ilyen az, amikor már munka mellett tanulunk: elrobognak a teendőkkel megrakodott pillanatok, és kiváltságként éljük meg hétköznapok monotonitásában az ismeret szerzés lehetőségét. Az idei első görögdinnye most három év záróakkordja is, és lassan majd ismét arra eszmélhetek, hogy a létráról nyújtózkodva igyekszem feltenni a karácsonyfa tetejébe a csúcsdíszt. Kedves Olvasók! Gondolatébresztésnek és pihenésnek szántam soraimat ez alkalommal is. Megtiszteltetésnek veszem, ha interaktív módon megosztják velem gondolataikat.