Kultúra

Isten elfelejtett kalapjai

Isten elfelejtett kalapjai

2011. április 5., kedd
Isten elfelejtett kalapjai
Igaz, csak néhány napja, de ismerjük őket. Egyet közülük, a „térföldi remetét”, ahogy Vörösmarty hívta, vagy ahogyan Mikszáth nevezte, „Isten itt felejtett kalapját” bizonyára sokan. Somló a „köztudott”. Somló a Juhfark, a Kő, a Bazalt, Somló a Györgykovácsimre, a Feketebéla (hess tőlem, elfogultság!) és még jó néhány remekbe szabott bor és borász. Ez Somló, az ottfelejtett.Ottfelejteni valamit nagyon más, mint elfelejteni. Az első lehet a Cavinton, a második a lélek hiánya. A helyzet, mármint Isten kalapjaival kapcsolatban, azért nem ilyen súlyos, mert minden kalap „alatt” ott a bor. Hogy a Somló alatt ott van, tudtuk, hogy Ság-hegy és Kissomlyó-hegy alatt is ott van, most már tudjuk. Köszönhetjük ezt annak, hogy közvetlenül március idusa előtt, amolyan Jack London-i hangulatban, útnak indultunk. „Bent szülött” vezetőnk (ő, erre a jelzőre bizonyára büszke lesz), Ambrus Lajos, József Attila-díja író, a Kortárs című folyóirat és a Magyar Nemzet Lugas c. rovatának szerkesztője volt, aki Berzsenyi szülőfalujában, a költő „szomszédjaként” írja (bibliográfia ITT), szösszeneteit Kemenesalja kicsiny településén, Egyházashetyén. A „hetyei anziksz” korábban olvasott hangulata fogható, érezhető és látható, a 250 éves parasztházban pedig áll az idő, az a fajta idő, aminek állnia kell. Előkerülnek (Nem! Előkészítve!) Lajos borai, a frissen sütött leveles tésztás pogácsa, és mintha mindig ismertük volna egymást… Szépen iszunk (borkultúrásan: kóstolunk) és szépen beszélgetünk. Juhfrak két évjáratból, Furmint, Hárslevelű és a megkerülhetetlen Olaszrizling. Csupa-csupa tőről metszett eredetiség, hagyomány és tisztesség, talán kicsit közhelyesen, de vitathatatlanul a Hegy levei, a jótékony bazalt minden szépségével. A borok közös művek, a nemrég feloszlott szövetkezeti forma barátságra szabott termékei. Maradnánk így hetekig, de indulnunk kell. Következő kissomlyói állomásunk Végh Rezső pincéje. Rezső bátyánk erdész, vadász, szőlész és borász. Mondhatnánk: csak aludni, meg némi borért járt plafon alá. Befűtött kályha mellett magunkba toljuk a beköszöntőt (Szép törköly! Tudom, a vendég megérkezésének szól. Finom is, de ez most nem kellett volna. Mindegy, vissza nem húzhatjuk.) Jönnek a borok, egyszerű pohárban, pattog a tűz, Rezső bácsi mesél, és rendületlenül tölt. Mint Prágában, mondjuk az U Flekuban, ahol, ha megiszod, a sör újraterem. A borok, ahogy Lajosnál is, igazi bazaltos borok, minden benne van, amit eddig csak az „ottfelejtett”-nél szerettünk és vártunk el. A főnixmadár-poharakban gyorsan ott terem a „szerzett” tőkékről csordult Királyleányka, az Olaszrizling, fura és ismeretlen vendégként a világító Semillon, a sor végén pedig hibátlan fehér vegyes. Kis birtok bőségesen termő borait kortyoltuk, közben ismerkedtünk az ültetvénnyel, s békültünk a somlyói szőlő tüzes savaival. Nem dal, nem móka és nem kacagás, ez kemény munka. Indulnunk kell, Ság-hegyen Nagy Kálmán vár bennünket, immár egy órája az ő borait kellene kóstolnunk, de mentségünkre (ami nincs), itt tényleg nem úgy múlik az idő. Kálmán gyönyörűen előkészített mindent, érkezésünkkor szinte függöny gördül fel. Vendégvárás és vendéglátás a javából. Megfogja kezem, behúz egy kicsiny helyiségbe, és pillanatok alatt magára ölti tépőzáras borrendi talárját. Nem vagyunk oda ezért a viseletért (az „egyenséget” inkább a lélekben szeretjük), de be kell látnunk: van, akinek jól áll. Őszintén és a tiszteletünkre viseli, s ezt az őszinteséget mutatja boraiban is. Koros hordókból kerül ki a dugó, lopóban a borok: éles Zöld veltelini, a Hegy szépségeit mutató Chardonnay, tüzes Rizling és távoli, soproni vendégként meglátogat bennünket Kékfrankos barátunk is. A borok lassan melegszenek, a 4-5 fokos pincében mi lassan kihűlünk, így a tömör-bajszos házigazdánk javaslatára tovább indulunk, hogy aztán majd visszatérjünk. Második Ság-hegyi állomásunk Dénes Tibor birtoka. Örülünk, hogy Kálmán közvetlen szomszédja, már nem mintha itt a távolsággal számolni kéne, de fáradunk. Nehezek ezek a borok, a bejutó savak mennyisége pedig nem ígér nyugodt éjszakát – ó jaj, csak nehogy kijussanak! Író-borász kísérőnk előzetesen kreinbacheri-stílusnak (kóstolandó Somlón) nevezte a borokat, dicsérőleg: elegáns, kifinomult, érthetőbb borok ezek: először palackból, illatos-itatós Premier két évjáratból (Olaszrizling, Irsai Olivér, Cserszegi fűszeres és Ezerfürtű házassága ez), gyümölcsös rozé, őszinte és igazi bazaltos Furmint, a terület minden szépségét bájosan bemutató Chardonnay. A palackok után a tartályok és hordók faggatására indulunk, gazdánk a gyenge 2010-es évjárat szép borait mutatja: elsőként illatos-sós Szürkebarát, gyümölcsökkel, egyensúlyos Furmint és minerális Rajnai rizlingek – most még bőséges bennük a jótékony cukor, de itt a Hegyen senki nem siet, nekik is van még idejük erjedni. Közjátékként márnemrozé-mégnemvörös sillert iszunk – igen, Őt inni szokás, majd a sorban újra színt váltva a Birtok büszkeségével, a 2006-os Olaszrizlinggel zárunk, amely 2008-ban a Pannon Bormustra csúcsbora lett – érdeme nem véletlen! Hát ez volt a mi szombatunk Isten elfelejtett kalapjai alatt. Szállásunkra érve a pénteki élményeink sorában felidéztük Tóth Sándor, a monostorapáti Scheller Szőlőbirtok borászának kitűnő borait és komoly kultúrtörténeti előadását, valamint Szalai Attila remek badacsonyi tételeit. Éjfél után, a savaktól félve, néhány órát ülve alszunk, hogy vasárnap a csopaki Jásdi Pince tételeit kóstolhassuk. És lám, így kerek a világ: Jásdi István, Szerenád a szőlőben c. könyvének recenzióját, Csopaki szerenád címmel, Ambrus Lajos írta. Ha tehetik, olvassák el mindkettőt.

Kiss Attila és Csiszer László (Borbarátok Szegedi Társasága)

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.