Vélemény: Orbán Viktor évértékelő beszédéről

De tartok attól is, hogy az elkövetkező időszak százezreknek nem lesz fáklyásmenet, és őket aligha az „összefogás”, a „megújulás”, az „elrugaszkodás” és a „felemelkedés”, hanem az Orbán-kormány nyakán loholó ellenzék vigasztalja.

13. alkalommal értékelte az elmúlt évet és/vagy a jövendőt Orbán Viktor. Miniszterelnökként kezdte, amivel – követve az amerikai elnökök országértékelő beszédeinek, a ”state of union” mintáját – műfajt teremtett Magyarországon. Az évértékelő beszéd műfaját a 2002-es választási veresége után sajátosan egyéni fazonra szabta azzal, hogy ellenzéki pozícióban is tartott évértékelő beszédet, ami nem kevés kihívás volt a szocialista miniszterelnökök számára. Ők „csak” azzal tudtak válaszolni, hogy hangsúlyozottan az Országházban, az Országgyűlés előtt beszéltek, ami viszont nem tudta megrendíteni Orbán Viktort az új szerepében. Orbán kimondatlanul is az ellenzék vezéreként és – túl ezen – egyedüli államférfiként tartott értékelést. Mintha a választási vereség ellenére és ellenzéki pozícióban továbbra is ő lenne a nemzet szellemi vezetője, aki a formális elsőbbséget jelentő miniszterelnöki posztot méltatlanul vesztette el. Előbbi szavaimat nem szánom malíciának, minthogy az évértékelő beszéd időközben versennyé vált, amibe kormányoldalról és ellenzékből egyaránt benevezhet bárki, aki momentán nem miniszterelnök. Miniszterelnök-jelöltként rendhagyó évértékelő (és programadó) beszédet mondott Bokros Lajos is egy évvel ezelőtt, ami igazából a választási kampánynak volt betudható, ahogy Vona Gábor „évadnyitó” beszéde is. 2006-ban Kuncze Gábor, a kisebbik kormánypárt elnökeként szintén vállalkozott évértékelésre, amire meg az akkori választási kampány nyomta rá a bélyegét: Kuncze a rá jellemző módon sajnálta le Gyurcsányt és Orbánt, és igyekezett a választási ígéreteiről beszélni. Az Orbánnal szembeni alternatív évértékelések sorát azonban még 2001-ben Demszky Gábor nyitotta meg Orbán Viktor „kihívójaként” és az SZDSZ következő évi miniszterelnök-jelöltjeként, miután 2000 decemberétől 2001 júniusáig az SZDSZ elnöke volt, és fontosnak tartotta kifejezni pártjának és saját személyének- vélt - súlyát és jelentőségét. A labda most Gyurcsány Ferenc térfelén pattog, aki sem nem vezére az ellenzéknek, sem nem elnöke a legnagyobb ellenzéki pártnak, viszont szemmel láthatólag aspirál azokra, és másolja Orbán Viktor 2003-as stratégiáját: egy államférfi szerepében szól majd az országhoz. Orbán Viktor beszédével kapcsolatban kissé zavarban vagyok. Első beszédei még tartalmilag is újdonságnak számítottak és figyelemre érdemesek voltak, a későbbek azonban már nem nagyon tudtak intellektuális izgalmat kiváltani. Kevésbé a tartalmuk, inkább a róluk szóló hitviták ívódtak az emlékezetbe. Elkötelezett hívei úgy olvastak bele a szövegekbe vagy olvastak ki belőlük, mintha egy addig ismeretlen ókeresztény evangélium töredékének értelmezését adnák. Elszánt ellenfelei ellenben kígyót-békát kiabáltak rá, hogy bizonyítsák a szónok elvetemült jellemét, gonosz terveit és szellemi sivárságát. A tegnapi beszéd véleményem szerint jó értelemben kilóg a sorból, és ezt azzal is kifejezem, hogy - hagyományaimmal szemben – reflektálok rá. A miniszterelnök most is ragaszkodott a metaforákhoz, az adomákhoz meg a népi meg másfajta bölcsességekhez, de ezeknek most nem voltak stilárisan öncélú funkcióik, hanem a magvasabb mondandó körítéséül szolgáltak, mely mondandó azonban tartalmazhatott volna több konkrétumot is. Ha jól értem, s ez a feltételes módban megfogalmazott felütés legyen kritika, akkor Orbán Viktor belevágni szándékozik a már az első kormányzása előtt is napirendre került „strukturális átalakításba”, és ehhez kért most a társadalomtól, a nemzettől és minden magyartól megértést, támogatást, összefogást, elszántságot és munkát stb. A miniszterelnöknek igaza van: a veszély, a világválság miatti összeomlás és a szakadékba esés veszélye nem múlt el. Igazat adok neki abban is, hogy Magyarországnak „megújulásra” és - ezért – „átszervezésre” van szüksége. Igazsága van abban, hogy „köntörfalazás nélkül” és „kendőzetlenül” kell beszélni a jövőről, és a feladatokról, ami ránk vár. A társadalmi-nemzeti összefogás szerintem is elengedhetetlenül szükséges. Fülembe forró ólmot öntsenek, de abszolút egyetértek vele abban, hogy az államadósság legyűrésétől kezdve a mindenféle spekuláció felszámolásáig bezárólag mindennek kulcsa a munka becsületének helyreállítása. Én is úgy gondolom, hogy mindenkinek dolgoznia kell, aki képes rá, mert a munkátlanság a tartós szegénység melegágya, s mert a munkanélküliség miatti tétlenség az emberek legrosszabb tulajdonságait hívja elő. És igen: a fiatalok ne akarjanak elmenni az országból, ha meg már elmentek, jöjjenek haza. Szigorúan ragaszkodva a szöveghez, van azonban néhány fenntartásom is. Nem tartom szerencsésnek, hogy a minden embert foglalkozó „mikor lesz már jobb?” kérdésre olyan ötéves bontásban kaptunk választ, ami miatt ellenfelei már Orbán ötéves tervét emlegetik. 1) 2010: az összefogás éve 2) 2011: a megújulás éve 3) 2012: az elrugaszkodás éve 4) 2013: felemelkedés éve 5) 2014. a gyarapodás éve Ez a menetrend engem kevésbé az ötéves tervekre, hanem W.W. Rostow lineáris fejlődési-modernizációs modelljének szakaszaira emlékeztet: 1) elmaradottság; 2) az elrugaszkodás előkészítése; 3) az elrugaszkodás vagy felemelkedés, a „take off”; 4) érettség; 5) tömegfogyasztás. A modell egyáltalán nem haszontalan, ám meglehetősen teoretikus. Orbánnál ráadásul a választás évére (2014) van kihegyezve, amiben – ugye - az a veszélyes a kormányzó erők számára, hogy a „gyarapodásba” még nem igazán kóstolnak bele az emberek, ezért a babért az ellenzék arathatja le, akár úgy, hogy a kormánypártok nem kapnak akkora szavazói támogatást, hogy egyedül kormányozzanak tovább, vagy hogy egyáltalán kormányra kerüljenek. Arra meg gondolni sem merek, hogy ennek kockázatát úgy lehetne kivédeni, hogy a beszédben is szóba került új alkotmány ötévessé tágítaná a kormányzati ciklust, és a választás a „gyarapodás éve” után következne. Problémásnak tartom azt is, hogy ilyen jellegű etapokkal a szocialista kormányok is próbálkoztak a maguk módján, hogy az SZDSZ 1998-as szlogenjéről, a „tartsuk a jó irányt”-ról ne is beszéljek, ezért a társadalomban némi immunitás talán már felgyülemlett. Konkrétabb kifogásom az, hogy bár a beszéd értelemszerűen nem térhetett ki rá kellő mélységben, de minden átalakulásnak (átszervezésnek, megújulásnak) vannak, lehetnek vesztesei. Most például azok a munkanélküliek, akiket kevesebb ideig részesítenek munkanélküli segélyben. Aztán itt vannak azok a minimálbéresek és kisfizetésűek, aki a beszédben dicsért új adótörvény miatt kevesebbet visznek haza hó végén, ha nem kapnak a munkáltatójuktól kompenzációt, amit személy szerint tragikusnak tartok. De tartok attól is, hogy az elkövetkező időszak százezreknek nem lesz fáklyásmenet, és őket aligha az „összefogás”, a „megújulás”, az „elrugaszkodás” és a „felemelkedés”, hanem az Orbán-kormány nyakán loholó ellenzék vigasztalja. Ezért is tartom rizikósnak a miniszterelnök által „átmenetinek” nevezett alkotmány felváltását az új alkotmánnyal a megszellőztetett, de a beszédben nem említett módon: az Országgyűlés átalakul alkotmányozó nemzetgyűléssé. Ezzel szemben a hatályos lengyel alkotmány, ami szövegszerűen inspirálta Orbán Viktort, a lengyel jobb- és baloldal konszenzusából és kompromisszumából állt elő, és a nép népszavazáson adta rá áldását. Gyurcsány Ferenc kertelés nélkül kimondta, hogy az új alkotmány ügyében népszavazást fognak kezdeményezni, és alig titkoltan a kormány megbuktatására. Talán senkit nem lepek meg, hogy a forgatókönyv nagyon hasonlít a Fidesz 2006 utáni forgatókönyvére, amelyben kulcsszerepet játszott a népszavazás mint a demokrácia mélyítésének elengedhetetlen feltétele… Az Orbán Viktor által felvázolt menetrend és az új alkotmány akkor kivitelezhető többé-kevésbé zökkenőmentesen, ha a kormány és a kormánypártok még mindig döbbenetesen magas támogatottsága nem fog hirtelen olvadni, és ha csökken is, kitart a következő választásig. Ez éppenséggel nem lehetetlen, hiszen a Horn Gyula vezette koalíció úgy szenvedett vereséget 1998-ban, hogy Horn pártja, az MSZP a Bokros-csomag, a Tocsik-ügy meg más visszás dolgok ellenére csak 0,07%-kal kapott kevesebb szavazatot, mint 1994-ben. Csakhogy ők nem vágtak bele társadalmat átszervező strukturális reformokba…