Ha megtámadnak valakit, kibámulunk az ablakon?

Az elmúlt hét péntek délutánja lehetett volna egy esővel áztatott egyszerű megnyugvással telt délután, lehetett volna, ha nem támadtak volna rám, az lett volna. Az eső már kora délután kopogtatta az ablaküvegeket, aztán szaporábban ütötte a ritmust a sietős cipősarkaknak: elázik a tulajdonos ernyő nélkül, csak szaporán, szaporán a fedett helyekre sietett mindenki.

Magam is eldöntöttem, rögvest villamosra szállok, onnan pedig már a haza irányába siető buszra, bár már hajam elázott, de belenyugvóan állapítottam meg, hogy tőlem is csak akkor menekülnek a felhők, ha ernyőt viszek magammal. Jól eső gondolatként jelent meg szemeim előtt egy nagy bögre mézzel édesített forró tea, amibe a fázós érzéseim már belecsempészték a bort is. A busz ablaka több mindenre is való, először is ki lehet rajta nézni, aztán lehet úgy tenni, mintha kinéznénk rajta miközben a visszatükröződésben másokat szemlélünk, végül lehet úgy ki nézni rajta, hogy nem látunk semmit a környezetből: helyette pereg a személyes mozi, egyéni életünk képei kergetik egymást szemünk előtt zabolátlanul. Gondolataimat az utóbbi variáció kötötte le, amikor éreztem, hogy valaki túl szorosan ült mellém a kettős ülésen, ez visszarántott a valóságba. Áporodott alkoholszag csapott meg, ami egy nagydarab férfiból áradt felém, miközben szerettem volna remélni, hogy olyan mértékű alkoholfogyasztásról van szó, hogy az illetőnek már koordinációs problémái vannak, észlelési zavarai, ezért ült ilyen szorosan mellém, és jelen pillanatban fogalma sincs az őt körülvevő világról. Én arrébb húzódtam, és örültem, hogy fényes nappal van még, egy félig tömött buszon. Sajnos reményeim kudarcot vallottak, mert az illetőnek nem voltak észlelési problémái, undorító leheletével kísérve, szándékai tekintetében félreérthetetlen kérdést intézett hozzám. Én szokásomhoz hűen higgadt hangnemben kértem meg a személyt, hogy ne kezdeményezzen velem beszélgetést. Némileg spicces sértődöttséggel, de látszólag tudomásul vette kérésemet. Nem telt bele egy perc némileg erőszakosabb hangnemben vette semmibe előző kérésemet, nyugodt modorban újabb mérséklésre intettem. Ekkor már láttam, hogy a körülöttünk utazók hegyezik a fülüket, főleg amikor mindez harmadjára is megismétlődött, az illető erőszakos tónusa pedig folyvást nőtt. A negyediknél modort váltottam ellentmondást nem tűrően szólítottam fel, hogy engedjen ki a helyemről, aminek természetesen nem akart eleget tenni. Ekkor fizikailag kellett taszítanom, mert erővel szorított vissza, végül nem egyszerűen, de sikerült kiszabadulnom, ekkor már üvöltöttem, hagytam, hogy elszabaduljon bennem az indulat, mert próbáltam logikusan következtetni. Mi történik, ha egy nem várt reakció ér valakit? Részben megbénulhat. Őrült kiabálással kértem számon az emberen a tettét, láttam, hogy nem számított a váratlan fordulatra. Az történt amire számítottam: a meglepő váltás megbénította. Ekkor mit látok magam körül? Közömbös, nemtörődöm utazókat, akik mit sem törődtek dulakodássommal. Az a négy vagy öt férfi, akik a küzdelmemnek fültanúja volt, alamuszi módon bámul ki az ablakokon: ne szólj szám, ne hallj fülem, ne láss szemem, nem fáj fejem. Rettegnek egy monoklitól, miközben egy nő épp azt rizikóztatja, hogy keményen megütik, de ők sunyi módon egy szót sem szólnak, csak lapítanak, mint az a bizonyos ürülék a fűben. Ez a társadalmi rezignáltság egy mérhetetlen szelete. Ne értsenek félre, nem sztereotipizálom a férfiakat, mert tudom, hogy léteznek urak, akik megvédik a számukra ismeretlen hölgyeket is. Mégis valahol megrendített a gondolat, hogy mi történik akkor, ha nem én ülök azon a helyen, hanem egy nálam sokkalta fiatalabb és visszafogottabb leány, egy még szinte törékeny gyermek, olyasvalaki, aki nem operál krízishelyzetben pszichés fegyverekkel? Nemtörődöm módon elfordulnak és hagyják, hogy abúzus érje? Ez történt volna? Korunkban, ha testközelben lehetne kiállni egy egyértelmű igazság mellé, akkor az már nem működik? Kedves Olvasók! Ígérem, hogy fogok még szívet, lelket melengető szép gondolatokat Önök elé tárni, de mindezt nem hagyhattam szó nélkül, mert ez megtörténhet szeretteinkkel is fényes nappal, és kívánom, hogy ne legyen így, de ha mégis, egy emberként álljon ki mindenki az igazságért.