Vélemény: „Brüsszel nem Moszkva”

Cikkünk frissítése óta eltelt 11 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

A magyar fél mindegyik pontban engedett, megváltoztatva az eredeti szöveget, azt hangsúlyozva, hogy technikai és nem generális változtatásokról van szó. Ez részben igaz is, ha jól számoltam, a néhány apróbb, pár szavas pontosítás mellett összesen nyolc mondatot szúrtak be a 176 gépelt oldalas médiatörvény-szövegbe.

„Hazudni márpedig nem szabad” – hangzik a sokak által ideálisnak vélt egymondatos sajtó- és médiatörvény, melyet mindenképpen kiegészítenék egy félmondattal: „és tisztességesnek kell maradni”. De még erre az egymondatos törvényre sem volna szükség, ha valamely égi akarat alapján garantálni lehetne, hogy a televíziós és rádiós műsorok, az újságok és a hírportálok élére országszerte csupa igazmondó és egyúttal tisztességes főszerkesztő neveztetik ki, hiszen az ő személyük garantálná, hogy mindaz megvalósul, amit a néző, a hallgató, az olvasó a sajtótól és a médiumoktól alapjában véve elvár.

Ezen isteni elrendelés nap mint nap érzékelhető hiányában azonban a különböző államok különböző törvényekben szabályozzák hírközlő csatornáikat, újságjaikat; esetünkben ez a múlt év végén egy 230 paragrafusból álló médiatörvény elfogadásával történt. A köré rittyentett mesterséges hajcihő immár lecsengőben, már ami a meglehetősen visszatetsző ricsajt illeti, de az sem szívderítő, ami a jogi részével folyt: a magyar kormány kénytelen volt belemenni egy, az EU-val történő egyezkedésbe, amely egy levélváltás, majd a múlt heti szakértői tárgyalások után odáig fajult, hogy a magyar igazságügyi miniszter kénytelen volt mintegy „leokéztatni” Brüsszellel a módosítandó szöveget, mely eljárás a magyar állampolgárok valamennyi időt Kádár-rendszerben is leélt többségét arra emlékezteti, amikor a magyar törvények – kis költői túlzással – úgy születtek, hogy a nyers szöveget Moszkvából eltelexezték a Jászai Mari térre, Mari néni férjéhez, a pártközpontba, hogy ott aztán hozzáalakítsák a magyar jogi bükkfanyelv szabályaihoz.

A személyes egyeztetés szakértői, maga a levelezés azonban a második legmagasabb szinten zajlott; a kifogásokat tartalmazót az Európai Bizottság alelnöke, Neelie Kroes, a választ pedig Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes írta alá. Először három, majd a tárgyalás folyamán még egy olyan pontot találtak, amely állítólag sértett bizonyos EU-s alapelveket. A magyar fél mindegyik pontban engedett, megváltoztatva az eredeti szöveget, azt hangsúlyozva, hogy technikai és nem generális változtatásokról van szó. Ez részben igaz is, ha jól számoltam, a néhány apróbb, pár szavas pontosítás mellett összesen nyolc mondatot szúrtak be a 176 gépelt oldalas törvényszövegbe. A négypontos változtatásból számomra kettő valóban technikai jellegűnek tűnik, egy olyannak, amelynek súlya majd a gyakorlati alkalmazás során dől el, egy viszont komoly elvi kérdést érint. Megfogalmazásbéli (vagy akár fordítási) problémának tekintendő az, hogy a kiegyensúlyozott tájékoztatás természetesen a médiarendszer egészére és nem mindegyik médiumra külön-külön vonatkozik. Pontosítva lett a regisztrációs kötelezettség – amely alapvetően adatközlő és nem engedélyező jellegű, nem feltétele a tartalomközlésnek -, és az erre „szorítottak” köre is: az internetet tekintve nyilvántartásba vétetnek többek között a SZEGEDma típusú oldalak, de mentesül ettől másokkal együtt például Gyurcsány blogja… Az EU felpuhíttatta a gyűlöletbeszédre vonatkozó szövegrészt is, amennyiben kivette belőle a „személyek, csoportok nyílt vagy burkolt megsértésének”, benne hagyta viszont a kirekesztésnek a tilalmát. Erre mondom azt, hogy a Médiatanács bölcsességére lesz e téren minden esetben külön-külön szükség, nyilvánvalóan azt várjuk, hogy ezentúl se a kisebbségek, se a többségi magyarság becsületébe ne lehessen gázolni büntetlenül, a kényes határokat azonban a törvény taxatíve nyilván nem tartalmazza.

Elérkeztünk a származási ország problémaköréhez, azaz az ún. „eredetelvhez”, amely számomra súlyos elvi kérdést vet fel. Nézzünk egy közismert példát. Az RTL Klub néhány esetben valóban vágóasztalra küldi a Való Világ gennyesebb részeit, ez jut a nézők elé, régebben viszont egy koraesti időpontban a kisebbik csatornáján, a Coolon vágatlanul mégiscsak leadta az eredeti anyagot. Miért tehette meg ezt? Mert a Coolt (még a régi médiatörvény által nyitott kiskaput kihasználva) ugyan eredetileg Magyarországon is és Romániában is bejegyeztette, ám 2006 óta székhelyét Erdélybe tette át, miután egy Hungaricum című, minősíthetetlenül prosztó rajzfilmsorozat miatt tetemes bírság nézett ki neki. Azóta a magyar médiahatóság által e kis csatorna, büntetésileg elérhetetlen… Éppen e kiskaput csukta volna be az új törvény, ha az EU nem torpedózta volna meg, már amennyiben a “működési terep” számítana, nem a bejegyzési hely, azaz a Magyarországra sugárzó bármelyik csatorna ezután a magyar törvény által bíráltatna el. Nem ártana emlékeztetni ez ügyben a biztost és más ’brüsszelokratákat’, hogy ha mondjuk egy off-shore lovag hirtelen felindulásában Cipruson lelövi az egyik bank elnökét, bizony a Ciprus köztársasági, ha egy másmilyen lovag Amszterdamban fehér striciként feketén futtatja K. Dzsenifert, akkor a holland királyi bíróság előtt kell tetteiről számot adnia. Nem az elkövető állampolgársága – „eredete” – számít tehát, hanem a tett helyszíne. Mondhatok másik példát is: ugyancsak általános gyakorlat az Unióban, hogy az egészségbiztosítási járulékot abban az országban kell fizetni, ahol munkát vállal az ember, és nem a „küldő országban”, azaz ha K. Dzsenifer történetesen legálisan vállal munkát Amszterdamban, és hazalátogat Nyíregyházára, akkor az itthoni egészségügyi szolgáltatást jogszerűen bizony csak egy holland TAJ-kártyával tudja igénybe venni.

Mi lehet az oka, hogy az Európai Unió fenti alapelvei éppen a médiaügyben bicsaklanak egy nagyot? Miért, hogy míg a bűncselekmény a tett helyszíne szerint bíráltatik el, s nem az elkövető származása számít, addig a műsorszórás a szerint, hogy honnan (bejegyezve) szórják, s nem a szerint, hogy hova? Nehéz nem látni emögött azt, hogy az EU – csekélyebb fontosságúnak tekintve az egyes államok polgárainak érdekeit – e téren is a tőke szabad áramlásának felsőbbrendűségét biztosítja, egy mindenki által elismert alapjog, a határokon is átívelő információáramlás és a tájékozódáshoz való jog szabadsága mögé bújva.

Hétfői „félévnyitó” parlamenti beszédében a magyar miniszterelnök azt találta mondani, nagy tapsot is kapott érte, hogy “Brüsszel nem Moszkva”. Ezzel azt szögezte le, hogy az egyeztetés még nem diktátum-elfogadás. Értem én, hogy a bennünket ért januári pergőtűz után nehéz lett volna nem elfogadni az EU-biztos javaslatait, pedig azok, mint fentebb bizonyítani próbáltam, két pontban is jelentősen csökkenthetik, de egyben biztosan, a médiatörvény hatékonyságát. Sejtem, hogy ráadásul a magyar törvények miatti levelezgetés és a velük való „egyeztetés” sorában nem ez volt az utolsó. Nem beszélve arról, hogy az Európai Parlamentnek a magyar tárgyalófél ily fokú rugalmassága sem volt elegendő, a baloldali és „liberális” frakciók tovább forszírozzák az ügyet, egyenesen a magyar médiatörvény felfüggesztését követelik!

Orbán Viktor beszédét hallgatva eszembe jutottak azok az 1988-as, ’89-es szegedi vagy épp budapesti politikai nagygyűlések, demonstrációk, amelyeket anno a világért sem hagytam volna ki, akár kellett róluk tudósítanom, akár nem. Később, 90-ben azt hittem („Jézusmária, győztünk!”), hogy egy életre „kitüntettem” magam. Nos, ha a brüsszelokraták kekeckedni kezdenek az új alkotmányunk szövegével is, ahogy azt az elmúlt két hónapban a médiatörvénnyel tették, és ha a magyar kormány ez ügyben újfent alkudozni kényszerül, bizony előveszem azt a gyűrött lyukas zászlót, tán még megvan valahol; könnyű fából van a nyele, órákig el lehet lengetni, és… Remélem, nem leszek egyedül.

Előző sztori

Jégkorong: egyperces gólparádé, Volán-Spartak-győzelem + FOTÓK

Következő sztori

Erdésztanulók a Füvészkertben + FOTÓK