Vélemény

Vélemény: Adventi reményeink

Vélemény: Adventi reményeink

2010. december 2., csütörtök
Vélemény: Adventi reményeink

Most, amikor az adventi várakozás, a reménykedés és a krisztusi megérkezés időszakát éljük, most tapasztaljuk talán a leggyakrabban azt, hogy mennyire nem ismerjük az egymás iránti szeretet fogalmát és egyre távolabb állunk tőle.

Akármerre nézek – csillogás, villogás, feldíszített utcák, épületek, ablakok, színes égőfüzérek kötik össze az utca egyik felét a másikkal, lépten-nyomon valamivel elkápráztatják, gyönyörködtetik az emberfiát. Szegeden a hóhullást is „megjelenítik” a modern technika adta lehetőségekkel, Budapesten még a kis üzletek homlokzata is ragyog a színorgiával felérő lámpa-csokrétáktól, hát még a bevásárló központoké! Bécsben a Rathausplatz (a Városháza tér) ad otthont a szokásos decemberi sokadalomnak, igaz, talán kevésbé díszített, annál tartalmasabb kínálatában, beleértve az ízléses holmit is. Ott viszont a villamosok öltenek karácsonyi „ruházatot”, a fiatalabb generáció nagy örömére. De így van ez szerte Európában, meg a világ legtöbb országában is. Merthogy hamarosan itt karácsony, erre készülünk, mondják. Ezért ez a nagy csillogás körülöttünk. Igen, ez kétségtelenül így van, ez a röpke négy hét gyorsan elszáll felettünk és itt van a várva-várt ünnep – a karácsony. Én viszont úgy tanultam és tartom ma is, hogy most advent van, a felkészülés, a lelki feltöltődés időszaka. Hogy mire? Arra, amire a körülöttünk lévő nagy készülődés is utal: a karácsonyra. S azt is hozzá teszem: Krisztus születésére, a Megváltó eljövetelére. Merthogy van egyfajta külső felkészülés, de ennél jóval fontosabb a belső, a lelki készülődés és várakozás. Napjainkban, a már korábban a „globalizáció útjára lépett” Nyugatnak köszönhetően, a külsőségekben megnyilvánuló karácsonyvárást tapasztalhatjuk meg környezetünkben is. Ami egyenlő a villogó fényekkel, a városok főterén felállított fenyőfákkal (kié a magasabb?!), a bevásárlóközpontok árukészletének feltöltésével és a „nálunk a legolcsóbb” szlogenek pufogtatásával…Tudom, ezzel az „esztétikai” vonulattal is lehet indokolni a nagy készülődést, a szeretet ünnepére való felkészülést. Ez utóbbival kapcsolatosan viszont támad némi hiányérzetem és kétkedés is felmerül bennem. Véleményem szerint ugyanis a szeretet az egyik legszebb magyar szó. (Különösen akkor, ha őszinte és érzéssel teli…) Sikerült azonban olyannyira elcsépeltté és tartalom nélkülivé tenni, hogy immáron elveszítette a valódi jelentését is. Most, amikor az adventi várakozás, a reménykedés és a krisztusi megérkezés időszakát éljük, most tapasztaljuk talán a leggyakrabban azt, hogy mennyire nem ismerjük az egymás iránti szeretet fogalmát és egyre távolabb állunk tőle. Nyomulunk eszeveszetten a hivatalokban (sorszámhúzás ide vagy oda), a tömegközlekedésben (minek száll fel ilyenkor a kismama a buszra, amikor ekkora zsúfoltság van!...), az útkereszteződésben egymást leszorítva igyekszünk jobb „pozícióba” kerülni, hogy fél perccel előbb érkezzünk úti célunkhoz (vagy a kórházba…), ha az utcai tülekedésben valaki hozzánk ér vagy netán meglök bennünket, anyázva hívjuk fel figyelmét származására (megfeledkezve sajátunkról…). Tudom, sokan naivnak titulálnak talán már azért is, hogy szóvá teszem ezeket a jelenségeket. Vállalom. Mert úgy érzem, a mostani időszakban kötelességünk – legalább – szólni ezekről is, meg arról az igaz, a képmutatás nélküli szeretetről, amelynek napjainkban egészen új (helytelen és igaztalan) tartalmat kölcsönöztünk. Biblia-forgató ember lévén bátorkodom idézni a szerintem most (is) időszerű néhány rövid mondatot a Szentírásból: „ A szeretet ne legyen képmutató. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz, a testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők, a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a lélekben buzgók...(…) Egymással egyetértésben legyetek, ne legyetek nagyratörők, hanem az alázatosakhoz tartsátok magatokat. Ne legyetek bölcsek önmagatok szerint. Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó.” (Pál levele a rómaiakhoz, 12 rész, 9-17. vers) Arra gondolok, hogy mennyire egyszerű lenne, ha csak ezeket a szentenciákat betartanánk. Nemcsak a karácsony szellemiségének adnánk igazi tartalmat, de sokkal nagyobb lenne bennünk a másik iránti megbecsülésének a hajlama (netán örülni tudnánk mások sikerének is, nemcsak a sajátunknak!), kiveszne belőlünk az irigység és a gyűlölködés, az erőszak, a kapzsiság. Igaz, mondhatják most egyesek, akkor nem lennek szükség a kiskorúak nevelőintézeteire, meg a börtönökre sem!.. Ez pedig újfent csak a naivitás kategóriájába tartozik, nem reális, nem megvalósítható, ergo: nem is kell vele foglalkozni… Miután az adventben különösen nagy hangsúlyt kap a reménység (az hal meg utoljára), engedtessék meg, hogy legalább említés szintjén foglalkozzam a fentiekkel. Tekintettel, hogy az elkövetkező négy (adventi) héten még – a nagy vásárlási csődület közepette is – alkalmunk nyílik elgondolkodni a szeretetről és annak valódi hozadékairól. Legalábbis, véleményem szerint…

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.