Vélemény

Vélemény: Észak-Korea harci játékai

Vélemény: Észak-Korea harci játékai

2010. november 24., szerda
Vélemény: Észak-Korea harci játékai

Így azután azt sem lehet tudni, hogy igazán milyen fegyver- és atomarzenállal rendelkezik Kim Dzsong-Il, pontosabban a most már egyre többet szereplő fia – Kim Dzsing-Un. Aki ugyan Svájcban tanult, megismerkedett a nyugati államok demokráciájával, szellemiségével is, de lehet, hogy éppen ez az oka az „imperializmus, a kizsákmányoló rendszerek” iránt érzett ellenszenvének.

Egy 120 538 négyzetkilométer területű és 22,5 milliós lakosú ország – Észak-Korea - 1953 óta hadiállapotban van egy hasonló nagyságú állammal, amelyet ráadásul szintén Koreának hívnak, Dél-Koreának. Ez a rendezetlen állapot az elmúlt 57 év alatt számtalan esetben volt kisebb-nagyobb konfliktusok forrása. Mostanáig azonban – néhány kivétellel – sikerült elkerülni a fegyveres összetűzést a két ország között. A jelenlegi észak-koreai vezetés viszont úgy tűnik, nagyon messzire elment a már unalomig hajtogatott veszélyeztetettség-szindróma és az ebből adódó fenyegetés demonstrálásában: a gyakorlatban is igyekezett érvényt szerezni a kommunista ideológia által fűtött és túlhaladott militáns nézeteinek. Megtámadta a két ország határán lévő, alig 1600 lakosú Jonpjong szigetét és nemcsak katonai objektumok, hanem polgári létesítmények ellen is tüzérségi támadást hajtott végre. A legfrissebb jelentések szerint is mintegy 200 lövedék érte a kicsiny szigetet, a halálos (civil) áldozatok száma eddig 10 alatt van, a sebesülteké viszont ennél jóval nagyobb. A dél-koreaiak természetesen viszonozták a tüzet és a legmagasabb harci készültségbe helyezték a Jonpjong-sziget környékén állomásozó egységeiket. S mint ahogyan ilyenkor lenni szokott: az északi kommunista rezsim a délieket provokációval vádolja (merthogy a múlt héten a Sárga tengeren nagyszabású hadgyakorlatot tartottak), mondván, hogy nem ők kezdték a lövöldözést. Olyannyira harcias kijelentéseket tesznek, hogy arra már a világnak is fel kell kapnia a fejét, jelesül: a következő célpont már a dél-koreai főváros, Szöul és, ha a déliek nem hagyják abba a provokációkat, akkor tűztenger és atomháború következik! Mindez az észak-koreai állami televízióban hangzik el, megfelelő szlogenek állandó ismételgetésével, amelyek természetszerűleg a betegeskedő Kim Dzsong-Il, a nemzet bölcs atyjától származnak… Mindeközben a világ nagyobbik része természetszerűleg felháborodásának ad hangot, az Amerikai Egyesült Államok önmérsékletre inti az északiakat, segítségéről biztosítja a délieket. Kína, a kommunista bajtárs, valamint a korábbi Nagy Testvér, Oroszország, Franciaország és Anglia is nyugalomra int, Japán pedig felkészül arra az eshetőségre is, ha valamilyen „váratlan esemény” következne be. Magyarország szintén elítéli az észak-korai durva támadást. De valójában mi is lehet az újabb konfliktus hátterében? Hivatalos nevén a Koreai Népi Demokratikus (?) Köztársaság az 1953-ban békeszerződés aláírása nélkül véget ért háború óta eltelt időszakban a kommunista rezsimek állami struktúrájának megfelelően alakította társadalmát. Az elődök „utat mutattak”: Sztálin, Rákosi Mátyás, Enver Hodzsa, Mao Ce-Tung, Fiedel Castro példát mutatott a II. világháború idején japán megszállás alatt sínylődő, ezt követően pedig a Szovjetunió által szerényen támogatott szegény sorban élő országnak. Azután jött a nagy átrendeződés a világban, és amikor a kilencvenes évek elején a Szovjetunió is darabjaira hullott, a koreaiak egyedül maradtak. Ebben az időszakban – a szovjet és a kelet-európai országok gabonaszállítmányainak elmaradása után – mintegy 2,5-3 millió ember halt éhen az amúgy is lerongyolódott országban. (Ebben az időben egyébiránt Dél-Korea juttatott legtöbb élelmiszert az északi államba…) De mint ahogyan ez a hasonló cipőben járó államokban lenni szokott: hadseregét tovább fejlesztette, sőt, urándúsító üzemet is létrehozott, amitől egyenes út vezet(het) az atombomba előállításáig. A nyugatiak évek óta tárgyalóasztalhoz próbálják invitálni az észak-koreaiakat, sikertelenül. Így azután azt sem lehet tudni, hogy igazán milyen fegyver- és atomarzenállal rendelkezik Kim Dzsong-Il, pontosabban a most már egyre többet szereplő fia – Kim Dzsing-Un. Aki ugyan Svájcban tanult, megismerkedett a nyugati államok demokráciájával, szellemiségével is, de lehet, hogy éppen ez az oka az „imperializmus, a kizsákmányoló rendszerek” iránt érzett ellenszenvének. Innen a legyőzhetetlen vágy, hogy az ő olvasatukban bűnös országokat el kell pusztítani, meg kell semmisíteni. Persze, ez csak feltételezés, a jövő azonban majd bizonyítja/bizonyíthatja az elmondottak igazát vagy az ellenkezőjét. A háttérben egyébiránt, a már említett határtalan ellenszenv mellett, az az évtizedek óta jelen lévő törekvés áll, miszerint meg kell akadályozni a két Korea, azaz egy nemzet egyesülését! Nem véletlen, hogy az északiak a német egyesülési folyamat csúcsán, 1990. október 3-án, robbantottak ki incidenst a mostani helyszínhez közel. Számukra a rendszer fennmaradása mindennél fontosabb. Éhezhet, fázhat a lakosság, a börtönök zsúfolva vannak politikai elítéltekkel, a világ elhatárolódik tőlük, csak a humanitárius szervezetek próbálnak bejutni az ország, őket viszont nagyon ritkán „kegyeskednek” beengedni… Félnek. A diktatúrák és a diktátorok alaptulajdonsága különben is a félelem, s az örökös veszélyeztetettség látszatának ébren tartása. Milyen jót derültünk a Tanú című magyar filmben „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik” szlogen ismételgetésén! Pedig ez az akkori időkben kemény valóság volt, és aki semmibe vette a fenyegetést, könnyen sittre került. Egy frissebb példát is láthattunk legújabb kori történelmünkből: szomszédunkban a szúrós tekintetű, sörte-hajú diktátor, Milosevics Szlobodan, a kilencvenes években azzal az ürüggyel próbálta előbb meghódítani a jugoszláv tagköztársaságokat, majd kiirtani az albánokat, horvátokat és a bosnyákokat, hogy a szerbek életterét (a Lebensraum-elmélet valahonnan ismert…) veszélyeztetik ezek a népek! Globális vonatkozásban is akad erre példa: 1968-ban azért szállták meg az akkori Csehszlovákiát a Varsói Szerződés csapatai, hogy „baráti segítséget” nyújtsanak neki az imperialista veszély ellen és vissza segítsék az eltévedt báránykát a vörös színt viselő nyájba! Vissza térve a koreai problémához, egyelőre csak azt szűrhetjük le a beérkezett információk alapján, hogy a világ ezúttal hevesebben reagál a kommunisták szokásos harci játékára. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy azonnal összehívták az ENSZ Biztonsági Tanácsát, ahol megfelelő (valószínűleg elítélő) határozatokat hoznak. Veszélyesebb viszont a déliek reakciója. Válságtanácskozást hívtak össze, amelyen Ri Mjong Bak, dél-koreai elnök ugyan kijelentette, hogy országa megpróbálja elkerülni a fegyveres konfliktus kiterjedését, de ha az északiak tovább folytatják az agressziót, akkor Szöul jóval erőteljesebb csapással válaszol. Egyenes beszéd. Ezt annál is inkább megteheti, mert Jonpjong-sziget közelében mintegy 70 ezer felfegyverzett katonája van, hadihajói állomásoznak a térségben és az említett határszakasz védelmét harci repülőgépekkel is megerősítették. Ez az eddig nem tapasztalt határozott vagy inkább fenyegető megnyilvánulás nagyobb veszélyt rejt magában, mint a korábban kilőtt néhány figyelmeztető tüzérségi löveg. Legalábbis véleményem szerint…

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.