Vélemény: Fanyalgunk, duzzogunk…

Cikkünk frissítése óta eltelt 10 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Elégedetlen nemzet a magyar. Lehet, túl merésznek tűnik első pillantásra ez a megállapítás, de semmi esetre sem alaptalan. Az sem biztos, hogy a következőkben sikerül majd érdemlegesen bizonyítani az állítást, az viszont igen, hogy lesznek bírálói ennek a rövid eszmefuttatásnak.

Elégedetlen nemzet a magyar. Lehet, túl merésznek tűnik első pillantásra ez a megállapítás, de semmi esetre sem alaptalan. Az sem biztos, hogy a következőkben sikerül majd érdemlegesen bizonyítani az állítást, az viszont igen, hogy lesznek bírálói ennek a rövid eszmefuttatásnak. Valószínűleg nem ragadok tollat, ha a minap nem hallom az alábbi magvas megállapítást: „Ezek is jobban tennék, ha nem gátakat építgetnének Devecseren, hanem oda adnák az embereknek a pénzt!” Miután nem a velem való beszélgetésben hangzott el eme magvas gondolat, így nem is reagálhattam rá, de elgondolkodtam rajta. Nocsak, már „ezek” is? Építenek, s nem pénzt osztogatnak a népnek!? Merthogy az lenne a jó. Az már fel sem merül emberünkben, hogy „azok” sem osztottak pénzt, de gátat sem építettek a szerencsétlen devecseri és kolontári emberek köré, hanem engedték elárasztani mérgező iszappal a vidéket. „Ezek” pedig gyorsan intézkedtek és a jó szándékú magyar emberek segítségével (alig egy hét alatt) megépítették a védőgátat, amely immáron védi az emberi kapzsiság és harácsolás áldozatait az újabb katasztrófától!

Idén nyáron nagy port kavart a Vértó mellett felállított nyolc székely kapu ügye. A helyi napilap is teret adott a környéken lakók, meg a buzgó környezetvédők siralmainak, miszerint a székelyföldiek Szegednek (tehát nekünk) adományozott díszes fafaragványai rombolják(!) a természetet, s megfosztják az arra lakó gyermekeket a szánkózás lehetőségétől. És örömeitől. Igaz ugyan, hogy évek óta nem volt már annyi hó e tájékon, hogy az arra lakó gyerekek birtokba vegyék a tó melletti dombocskát, de ez a fanyalgókat nem zavarta. Ergo, ne tegyék már tönkre a környezetüket holmi székely díszekkel, maradjon érintetlen a tó környéke. Gyanúsan cseng egyik-másik megállapítás és bennem, környéken lakóban, mindinkább erősödik a meggyőződés, hogy az aggódók nem is jártak arrafelé! Mert, ha igen, akkor láthatnák, hogy a kapuk közvetlenül a tó partján állnak, nem a domb közepén, alig 3-4 méter széles sávot foglalnak el az emelkedőn, a fennmaradó területen pedig vígan csúszhatnak le a lurkók. Az inkriminált helytől alig félszáz méterre lesz a csigalassúsággal épülő 2-es villamos hurokfordulója, amelynek megépítéséhez rengeteg fát ki kellett irtani az ottani kiserdőből. A makkosháziak és a rókusiak gyakran jártak oda sétálni, piknikezni, felüdülni, a gyerekek pedig játszani. A jövőben nem fognak. A szüleik nem engedik majd oda őket, mert az ott keringő villamosok miatt ez veszélyessé válik. Furcsamód, az erdőirtás ellen senki sem emelte fel a szavát…

„Minek adunk mi külföldieknek állampolgárságot? Maradjanak csak ott, ahol vannak!” Miután ezt már társaságomban mondja egy bölcs atyafi, megpróbálom felvilágosítani. Amikor azt említem, hogy a „külföldiek” magyarok, olyanok, mint ő és én, még határozottabbá válik: akkor meg végképp minek, van itt elég munkanélküli, ne vegyék már el tőlem meg a gyerekeimtől a munkát! Így az urambátyám. Arra gondolok, hogy a magyar igazolvány bevezetésekor az egykori emeszempés Kovács László 23 millió románnal riogatott, a kettős állampolgárságról szóló szavazás előestéjén viszont az azóta bukott, táncos lábú politikusunk – Gyurcsány Ferenc – a nagy nyilvánosság előtt „védte a Köztársaságot” a külhoni magyaroktól. Megnyilatkozásaiknak, íme, még mindig van utóhatása. Trianonról, délvidéki, erdélyi magyarellenes vérengzésekről, kárpátaljai malenkij robotról, ’56-ról, nemzeti egységről hiába is beszélnék neki, ő a munkahelyét félti a „külföldiektől”.

Egyszerűbb, de jellemző példája mindennapos elégedetlenségeinknek: a minap az utcán megállít egyik ismerősöm, bizalmasan közli velem, hogy meleg van a trolin. Mondom, az is rendje a dolgoknak, hogy amikor kint már ősziesre fordul az idő, akkor a tömegközlekedési (korszerűbben: közösségi közlekedési…) járműveken legyen elfogadható a hőmérséklet. Ne fázzanak az emberek, az iskolába igyekvő diákok, a kismamák pedig semmiképpen sem. Nem is figyel rám, tovább panaszkodik: az ablakot sem engedik kinyitni, pedig ő rettentően szenved abban a hőségben, ami a járművön van. Meg is mondta a buszvezetőnek a magáét! Mire az csak annyit válaszolt: Tessék kigombolni a kabátját… Ekkor én is jobban szemügyre veszem feldúlt beszélgetőtársamat. Vastag téli kabát, kötött sál, a fülére húzott báránybéléses sapka, lábán vastag talpú cipő. Nem bírom ki, elmosolyodom. Vesztemre azt találom mondani: Igaza van a sofőrnek… Hátat fordít, úgy ott hagy, hogy valószínűleg a köszönésemet sem hallja.

A napokban országszerte százezrek keresték fel a temetőket, hogy kegyelettel emlékezzenek szeretteikre. Nagyvárosainkban a sírkertekbe beengedték a gépkocsikat, hogy az idős vagy mozgásukban korlátozott emberek is eljuthassanak hozzátartozóik sírjához. Szegeden így volt ez és már évek óta így van. Nincs is ebből semmi gond, hiszen a gépkocsi konvojok haladását rendőrök és városőrök segítették, irányították. Az autókat viszont fiatalok, fiatalabbak vezették. S ebből adódtak kisebb konfliktusok. Merthogy még ott, ahol a kegyelet, a tisztes viselkedés mindenkire kötelező (lenne), ott sem tudunk duzzogás, balhé, szitkozódás nélkül lenni. Hányszor hangzott el az elmúlt napokban, amikor egy-egy idősebb ember lassan ült be a kocsiba, a mögötte haladótól, hogy: „No, fürgébben öreganyám, kihűl a leves!” Vagy: „Olyan lassan tápászkodik, hogy közben meg is műthetnék a vakbelét! Minek jön az ilyen ide, ha nem képes gyorsabban mozogni!…” Kommentár nyilván nem szükséges az ilyen és hasonló megjegyzésekhez.

Tudom azt mondja majd a kedves Olvasó, hogy: hát, ilyenek vagyunk, nem tehetünk róla. Én viszont azt mondom, tehetünk. Mert nem igaz, hogy nem tudunk együtt érezni a szörnyű katasztrófát átélt ajkai honfitársaink helyzetével, s az sem, hogy mondvacsinált helyzetekből kreálunk egetverő ügyeket, az pedig végképp nem, hogy parányi tisztelet se legyen bennünk az idősek iránt. Igaz, ez (is) nevelés kérdése. Véleményem szerint…

Előző sztori

Besurranókat értek tetten a csongrádi rendőrök

Következő sztori

Tőkés László fontosnak nevezte az MNT létrejöttét